Elhunyt Csipi Erzsébet M. Etelka nővér

Etelka nővér 1938. május 23-án született, Ónodon. Szegénységben, nehéz körülmények között, korán elárvulva telt gyermekkora. Hatéves korától nevelőanyához került, akinek négy féltestvérét köszönheti. Négy év tanulás után munkába állt. Először mezőgazdasági munkákat végzett, később az építőiparban dolgozott. A háború után Kazincbarcikán élt, itt is újjáépült a város, s a sztahanovista brigádoknak minden kézre szükségük volt.

Az 1956-os forradalom kitörésekor a munkásszállóról vitték el a fiatalokat a fővárosba harcolni, így az akkor tizenhét éves Erzsébet is fegyverrel a kezében Budapestre került, és ott is maradt. Igaz, ő harcolni és embert ölni nem akart, puskával bánni nem tudott. Az eseményekben tevékenyen nem vett részt, ez azonban később az ÁVÓ-t nem érdekelte. A forradalom leverése után keresni kezdték őt is, ezért bujkálni kényszerült, pincékben húzta meg magát. Később a szétlőtt házak helyrehozatalánál segédkezett egy kőművesmester mellett. Így került az Örökimádás-templomba is, amit szintén találat ért. Amikor oda bement, letérdelt a Szűzanya szobra előtt, és arra kérte Máriát, hogy vigyázzon rá, mert itt, Budapesten már végképp nincs senkije. Sosem tagadta, hogy gyermek- és fiatalkorában inkább kerülte a templomot és az imádságot. Édesanyja korai halála miatt nem értette Istent, és a nehéz sorsú lány nem tudott az égiek felé fordulni segítségért. Ez volt az első alkalom.

A VIII. kerületi Szigony utcában lakott egy házinéninél, aki egy nap a kezébe adott egy Új Embert. Elolvasgatta, és megakadt a szeme egy bekezdésen, amelyikben Magyarországon működő kolostorokról írtak. Ezen nagyon elámult, nem gondolta, hogy az ötvenes években még maradtak szerzetesek Magyarországon. A házinénitől tudta meg, hogy a szomszéd kerületben, a Knézich utcában is élnek nővérek. A fiatal lány azonban még ekkor is kerülte a templomokat. Udvarlója volt, moziba járt, a kezét is megkérték, s ő igent mondott, nem készült szerzetesnek. A munkája révén azonban még mindig sok időt töltött az Örökimádás-templomban. Egy nővér a szárnyai alá vette, aki a szétszóratás után itt élt. Az ő hatására kezdett rendszeresen templomba járni. S valami vonzani kezdte a Knézich utca felé. Sokszor elsétált ott esténként. Végül beszélgetést kért Dési M. Margit nővértől, az akkori házfőnöknőtől. Egyre jobban megismerte a szerzetesnők életét, s egyre mélyebb lett benne a vágy, hogy közéjük tartozzon. Így érkezett el 1959-ben a nap, amikor jelentkezett a Boldogasszony Iskolanővérek rendjébe.

A belső út, amelyen Isten idáig elvezette, további sok-sok erőfeszítést igényelt a részéről. Erősen Istenbe és a Szűzanyába kapaszkodva válaszolt a kihívásokra. Debrecenben öltözhetett be 1961 nyarán, egy évre rá fogadalmat tett. Mosodai munkával szolgálta a Svetits leánygimnázium és kollégium nevelő és oktató munkáját és az ottani szerzetesi közösséget. Az örökfogadalmat 1968-ban tette le.

Nagyon szerette a munkáját, amit példaképével, Iréne nővérrel végezhetett a mosodában és a vasalóhelyiségben. Tőle tanulta meg a rendet, a rendszerességet és a kézimunkázást; elsajátította a különféle hímzéseket, és az alkotás részévé vált az éltének.

Később idős nővérek ápolásával bízták meg. Ezt a szolgálatot nagy alázattal, kitartással és szeretettel végezte, ameddig egészsége engedte. Szerény és bölcs volt. Önmagáról egy interjúban, kedves és szelíd hangján így beszélt: „Boldog vagyok. S nem bánom, hogy nem tanultam, s hogy egész életemben fizikai munkát végeztem. Valakinek takarítani, mosni és vasalni is kell. Nem igaz?”

Idős korában maga is mások segítségére szorult. Szívbetegsége elvitte őt az élet és halál mezsgyéjére. Ekkor felemelő hitélményben volt része, megtapasztalta, hogy Isten szereti és várja őt, de még visszaküldi közénk. Ettől kezdve erős vágyat érzett, hogy egykor visszatérhessen oda, ahol Istennel oly bensőségesen találkozott.

Ötven év múltán, 2012-ben ismét a budapesti közösségbe került. Kedvessége, szerénysége, finom humora, imádságos jelenléte gazdagította a nővérek közösségi életét, ajándék volt számukra. A fiatal nővérekkel is jó kapcsolata volt, imponált nekik, hogy végignézi a sorsdöntő meccseket, és naprakész a sporthírekben. Szerette a régi magyar filmeket, különösen nagyra értékelte Karády Katalint, mint színészt és mint embert.

Idén nyáron elfogyott az ereje, tudatosan készült az Úrral való találkozásra. Hisszük, hogy Isten, aki egyszer már közel engedte őt országához, most örökre magához emelte őt.

Forrás és fotó: Boldogasszony Iskolanővérek

Magyar Kurír