Elhunyt Magyar Gyula Szervác bencés szerzetes testvér

Magyar Gyula Szervác temetése július 2-án volt Pannonhalmán. Földi maradványait a Szent Márton-bazilikában tartott gyászmisét követően a Boldogasszony-kápolna kriptájában helyezték örök nyugalomra.

*

Magyar Gyula 1931. június 6-án született Zalaapátiban. A noviciátust 1949. október 9-én kezdte meg. 1950. június 23-án tett egyszerű fogadalmat, majd 1957. december 24-én a brazíliai São Paulóban ünnepélyes fogadalommal kötelezte el magát a bencés rendnek.

1949–56 között ház- és kertgondnok volt Pannonhalmán, majd Brazíliába helyezték, ahol 1957–70 között házgondnoki kisegítőként São Paulóban, 1970–73-ig házgondnokként Nova Santa Rosában, 1973–76 között bevásárlóként és az ifjúsági boltok vezetőjeként São Paulóban, 1976–83-ig házgondnokként és gazdasági vezetőként Nova Santa Rosában, végül 1983–88 között házgondnokként és beteggondozóként São Paulóban szolgált.

1988-ban tért haza Magyarországra. 1989–90-ben a budapesti rendi tanulmányi ház gondnokaként, 1990–92-ig Pannonhalmán a házgondnokság munkatársaként tevékenykedett, 1993–94-ben betegszabadságon volt Pannonhalmán. 1994–98 között házgondnok volt Tihanyban, 1998–2000-ig a bakonybéli Cella Benedictina tagja, 2000–2008 között gondnokként szolgált Aszófőn, 2008 őszétől nyugalomban volt Pannonhalmán.

*

Temetésén Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát a következő szavakkal búcsúzott tőle:

„Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldotta Szervác testvért! Benne, Krisztusban választotta ki őt Atyánk az áldozatos szeretetre. Urunk, tekints ránk, és hallgasd meg könyörgő szavunkat, amikor most Szervác testvérünkért imádkozunk.

Elhunyt rendtársunk Zalaapátiban született, ott növekedett a krisztusi hitben, családja és a bencés atyák támogatásával. A háború utáni nehéz években lépett be közösségünkbe. A monostor gondjainak megoldásában sokat segített – fizikai munkával – először itt Pannonhalmán, majd – a missziós lelkülettől is hajtva – a São Pauló-i Szent Gellért Apátságban, közben néhány évig a Nova Santa Rosa-i alapításban is. Munkáját teljes szívvel és lélekkel, nagy szorgalommal és kitartással végezte Brazíliában éppúgy, mint 1988-tól – visszatérve Magyarországra – itt, Pannonhalmán és az újjáalakuló közösségekben: Budapesten a tanulmányi házban, Bakonybélben és Tihanyban egyaránt. Buzgón vett részt a közös imádságokon, amit személyes imájával egészített ki. Kiemelt szerepe volt életében a rózsafüzér imádságnak, barátait is megajándékozta a saját maga készítette rózsafüzérrel.

Szervác testvérünk sokat volt úton, bejárta Latin-Amerika messzi tájait, de nem kalandvágy hajtotta! Szent tűz sürgette, égett benne a szent vágy: helytállni, tenni, jelen lenni szerzetesként, szolgálni a közösséget, fiatalokat és időseket, tanultakat és iskolát nem ismerőket egyaránt.

Szervác testvérünk nem volt kalandvágyó – de kalandokat is bőséggel átélt. Mindenki felé nyitott kommunikációs készségével – amelynek köszönhetően egy-két portugál szót mindnyájan tanultunk tőle –, egészséges emberségével, derűs tekintetével tett tanúságot a krisztusi örömhírről. Előrehaladott betegsége idején sem aludt ki szeméből a rá oly jellemző huncut mosoly.

Mennyei Atyánk, fogadd be végtelen szeretetedbe hűséges szolgádat, Szervác testvért, aki Téged egész életében oly nagy buzgósággal keresett.

Teljesedjenek be rajta az általa is sokat imádkozott vasárnapi vesperás himnuszának szavai:

Te készíted, te őrized számunkra ezt a nagy napot…
Hozzád száll lelkünk, Istenünk, és látva égi fényedet szeretve áld majd szüntelen….
És tűnő földi fény után örök napot Te kelts reánk.
Most és mindörökkön örökké.

Ámen.”

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Tihanyi Bencés Apátság

Magyar Kurír