Elhunyt Pálos Margit M. Paschalis, a Boldogasszony Iskolanővérek rendjének tagja

Paschalis nővér 1921. május 17-én, Szent Paszkál napján született Miskolcon. A keresztségben a Margit nevet kapta. Édesapja órásmester volt, édesanyja református vallású énekes- és színésznő, aki később katolizált, így a kis Margit is katolikus lett.

Elemi és polgári iskolai tanulmányait a Szatmári Irgalmas Nővérek miskolci Érseki Leánynevelő Intézetében végezte. Diákként lelkivezetője adta a kezébe Fink Mária Bonaventura szent életű iskolanővér önéletrajzát. Ennek hatására kérte felvételét 1935-ben, tizennégy évesen a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek szegedi anyaházába. 1940-ben kapott tanítói diplomát, rá egy évre kezdte meg a noviciátust. Ekkor választotta a Mária Paschalis nevet. Erről az időszakról így írt: „Kemény, de jóságos vezetőnk közreműködésével érlelte ki bennem az Úr a mindent vállaló szeretetet.” Első fogadalmát 1942-ben, az örökfogadalmat 1947-ben tette le. A szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola magyar–német–történelem szakos hallgatója lett 1942-ben. A főiskolát elvégezve már tanított a polgáriban, sőt osztályfőnök is volt. Tanári oklevelét 1946-ban kapta meg.

A háború borzalmait Szegeden élte át. 1945-ben főnöknője engedélyével néhány nővérrel együtt a budapesti hídfőkórházban sebesülteket ápolt. Itt értette meg, hogy feladata, hogy Isten minden gyermekét anyai szeretettel gondozza és segítse. Az államosításig a polgári iskolában tanított, ezután rövid ideig hitoktatóként dolgozott, majd Szegeden nővértársaival együtt alkalmi munkákból élt. 1950. június 10-én a rendi közösséggel együtt Ludányhalásziba internálták. Innen családjához tért haza; konfekcióipari segédmunkás lett, majd átképeztette magát műszerész szakmunkásnak, így került a tanszergyárba. 1952-től állami általános iskolában tanított Hódmezővásárhelyen, majd Csákberényben.

1955-ben a rend kérésére Budapesten egyetemi levelező tagozatra iratkozott be, és három év alatt középiskolai tanári képesítést szerzett, miközben a Patrona Hungariae Gimnáziumban volt osztályfőnök. A diploma megszerzése után 15 évig tanított Debrecenben. A Svetits Intézetben három osztályt vitt el az érettségiig, elsősorban magyar nyelvet és irodalmat tanított. Emellett prefekta, igazgatóhelyettes, és 1971 és 1973 között házfőnök is volt. 1973-ban kérték fel, hogy vegye át a Patrona Hungariae Gimnázium vezetését. Öt éven át volt az intézmény igazgatója, majd 1978-ban nyugdíjazását kérte.

Ezután több mint tizenkét évig élt a közösségtől távol, özvegy édesapját ápolva. A tanítás befejeztével is a rend javára munkálkodott: lefordított számos rendtörténeti jelentőségű dokumentumot, többek között a rendalapító, Boldog Jézusról nevezett M. Terézia Gerhardinger 13 kötetes német nyelvű levelezését magyar nyelvre; könyvet írt a magyarországi rendtartomány történetéről; Utazás térben és időben című műve pedig áttekintést ad a kongregáció teljes történetéről.

1991-ben, édesapja halála után tért vissza a budapesti közösségbe, ahol, amíg ereje engedte, tartományi titkárként tevékenykedett, de később is, mindvégig talált rá módot, hogy talentumai révén gazdagítsa a közösség életét. Szívében hordozta a rend egykori tanítványait is: amíg lehetett, rendszeresen részt vett a diákszövetség összejövetelein, lelki útravalóval látva el a patronás és svetitses öregdiákokat.

Derűjét, lelki békéjét utolsó éveiben sem veszítette el, naponta imádkozott a világ békéjéért, a rábízottakért és azokért, akik gondozták. Századik születésnapján az őt ünneplőknek tanúságot tett arról, hogy ugyan nem könnyű elfogadnia, hogy gyengeségében olyan helyzetbe került, mint egy gyermek, de az evangéliumot idézve vallotta, hogy ez az állapot is rejthet kegyelmeket, hiszen Jézus mondta: csak az mehet be a mennyek országába, aki olyanná lesz, mint egy gyermek.

Paschalis nővér – a „paschalis” latin szó jelentése: húsvéti – nevében hordozta a húsvét misztériumát. Krisztussal, Krisztusban élt élete végén a feltámadás reményében búcsúzunk tőle.

Forrás: Boldogasszony Iskolanővérek

Fotó: Boldogasszony Iskolanővérek; Merényi Zita

Magyar Kurír