Elsősorban szerzetes vagyok – Beszélgetés Menyhárt M. Teréz nővérrel

Menyhárt M. Teréz nővér, az Isteni Szeretet Leányai kongregáció tagja szinte mindig mosolyog, pedig emberileg nézve jelenleg kevés oka van a mosolygásra. A nemzetközi pápai jogú rend éppen 150 éve, 1871. július 2-án nyitotta első magyarországi házát, az 1950-es feloszlatáskor 272 nővér tartozott a magyar tartományhoz, a rendszerváltáskor 85-en kezdték újra a közösségi életet, mára pedig hatan maradtak, ebből négyen 90 év felettiek.

– Hogyan találtál rá éppen erre a rendre?

– Akkor ez nem volt tudatos, de úgy gondolom, hogy az Úristen vezetett. Mikor nagyon intenzív lett bennem a vágy, hogy szerzetes legyek, a rendszerváltás utáni években jártunk, és nem volt sok információ. Mégis az volt bennem, hogy nagyon keresgélni nem fogok, az olyan erőltetett lenne, úgyhogy először egy hétvégét eltöltöttem egy olyan közösségben, ami csupa fiatalokból áll, s bár vonzó volt, mégis úgy éreztem, nekem másra, valami hagyományosabbra van szükségem. És másodszorra megtaláltam ezt a közösséget.

– De honnan szereztél mégis információt?

– Nem is tudtam, hol keresgéljek, először még otthon sem mondtam el a tervem. A templomban lapozgattam a Keresztény élet újságot, amiben rátaláltam a „Lelkiatya válaszol” rovatra, és annak az atyának írtam, hogy szeretnék szerzetességgel ismerkedni, de kértem, hogy ne az újságban válaszoljon. Ő szervezte le nekem azt az első hétvégét.

Mikor onnan hazatértem, és mondtam, hogy nem szeretnék újra menni, megnyugodott a család, hogy talán letettem erről az apácaságról.

Mert otthon kezdetben nem értették, nem könnyen fogadták el.

– Hogyan kerestél tovább?

– Még ott a hétvége alatt adott Isten támpontokat. Az ottani elöljáró azt mondta, hogy

ha valahová hívást ad Isten, akkor belépve az épületbe, egyszerűen érezni fogod, hogy otthon vagy.

És ott tudtam meg, hogy létezik Puskely Mária szerzetesekről szóló könyve. Beszereztem, és ahogy felütöttem: mindent a szegényekért, az ütötte meg a szívemet leginkább. Ez a rendünk mottója: „Mindent Istenért, a szegényekért és kongregációnkért.” Beismerem, hogy a kongregáció szót nem is értettem. Szerintem olyan szép, hogy Isten honnan hív meg embereket: én a szocializmus egyik emblematikus városában, Dunaújvárosban születtem, aztán 11 éves koromtól Borsodban éltem. Mindkét hely meghatározó a hivatásom szempontjából.

– És amikor eljöttél ide, az tényleg, úgymond, szerelem volt első látásra?

– Igen, amikor 1996-ban beléptem ebbe a házba, ahol most ülünk, tényleg az volt az érzésem, hogy itthon vagyok, pedig senkit nem láttam még. Csak az alapítónő festményét, ami nem is nagyon tetszett. Talán jó is, hogy csak itt láttam, mert talán el sem jövök. Valahogy olyan régimódi volt, én meg egy farmeres lány voltam, szép hosszú dauerolt hajjal, divatos bakancs, hátizsák. Mégis azt éreztem, hogy itthon vagyok. Ezt persze nem kürtöltem, de a szívemben őriztem.

– Hamarosan be is költöztél?

– Isten egyértelmű jelet adott, hogy próbáljam meg ezt az utat. Ami nem azt jelenti, hogy próbálgatni. Ha házasságra hívott volna Isten, akkor sem próbálgattam volna azt a fiút, akivel el tudom képzelni az életemet. Tiszteletből mondom ezt a szót. Én kész vagyok megpróbálni, de majd kiderül a jelöltség alatt, hogy valóban idevaló vagyok-e. Ez már közös döntés a közösséggel.

– Tehát azért volt benned egy kétség, hogy idevaló vagy-e?

– Utólag látom, hogy Isten kinevelte bennem a szerzetességre való képességet, de ez nem volt a homlokomra írva, és a szüleim se gondolták, hogy én itt beválok. (...)

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Újvárosonline.hu

Magyar Kurír