Felkarolni és vigasztalni – Beszélgetés két jubiláns vincés nővérrel

A Páli Szent Vince Szeretet Leányainak Társulatában nincs örök fogadalom, minden évben március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén, a Szűzanya igenjével egyesítve a saját igenjüket a rendtagok megújítják fogadalmaikat egy évre, így szabadon kötelezik el magukat újra meg újra az Úr mellett.

– Hol, mikor, hogyan „hallották” meg a hívást?

Szerafina nővér: Egy szórólap segített megtalálnom hivatásom útját. A forradalom után a templom bejáratánál volt kifüggesztve a nővéreink szórólapja, amelyen olyan fiatal lányok jelentkezését várták, akik a szegényeken szeretnének segíteni. Azon fel volt sorolva több szolgálat is, amelyet akkor a nővéreink végeztek. Amikor megláttam, hogy a szegény gyerekek felkarolása is a szolgálatok között van, akkor éreztem, hogy nekem itt a helyem.

Rafaella nővér: A forradalom után részt vettem Brassóban egy szentmisén, ahol első alkalommal láttam nővért. Ez annyira mély benyomást gyakorolt rám, az akkor tizennégy éves fiatal lányra, hogy megfogalmazódott bennem: esetleg én is nővér leszek.

– Kérem, osszák meg szerzetesi életük legszebb pillanatainak egyikét!

Szerafina nővér: Örök élményként maradt meg bennem az a nap, amikor az óvodai csoportommal látogatást terveztünk a ferences nővérek Szent Teréz-óvodájába. Ott sérült gyerekekkel foglalkoztak a nővérek, és a csoportom már nagyon készült kis ajándékokkal meglepni őket. De a tervezett napon reggel hideg volt és esett az eső. Ezért bejelentettem a gyerekeknek, hogy majd én elviszem az ajándékaikat, őket azonban nem vihetem el ilyen időben a városon keresztül. Ekkor a gyerekek letelepedtek az ablak elé és egymás után mondták a Miatyánkot, Üdvözlégy Máriát. Egy ideig mosolyogtam magamban, nézve elszántságukat, majd más elfoglaltságom akadt. Egyszer csak nagy ricsajjal jöttek a gyerekek: „Indulhatunk! Kisütött a nap!” Megfogták a szoknyámat és az ablakhoz rángattak. Igazuk volt. A nap gyönyörűen sütött. Akkor az egyik kislány, Vivi rám nézett, és látva az én hitetlen arcomat, azt mondta: „Hát nővér, nem maga tanított minket, ha szépen imádkozunk, a Jóisten meghallgatja kérésünket?”

Rafaella nővér: A legszebb pillanatokat akkor éltem át, amikor az emberek jószívűen segítettek a jó cél érdekében. Eszembe jut, amikor az egyik gyerekkel éppen kórházba mentem felülvizsgálatra. Hazafelé vártuk a buszt, és a gyerek nagyon akart volna a közeli üzletből pár cukorkát venni. Alighogy megfogalmazta ezt, odalépett hozzánk egy idegen és adott 50 lejt. Úgyhogy vettünk a gyereknek is cukorkát, és az árvaház többi gyerekének is vittünk az édességből. Még számtalan hasonló dolog történt velem, amikor a nővéri ruha miatt az emberek szívesen felajánlották segítségüket, amikor mi külön nem is kértük azt. Ez mindig nagyon meghat engem, és hálás vagyok még ma is érte. Mindig imádkozom a jótevőinkért.

– Hogyan foglalnák össze dióhéjban szerzetesrendjük karizmáját?

Szerafina nővér: A szegények felkarolása van szemünk előtt, legyenek azok akár idősek, akár fiatalok vagy gyerekek. Ezt végzi közösségünk szerte a világon.

Rafaella nővér: Társulatunk fő célja a szegények szolgálata, legyenek azok gyerekek, felnőttek, fiatalok, idősek vagy kitaszítottak.

– Melyek személyes küldetésük súlypontjai?

Szerafina nővér: Felkarolni és vigasztalni − ezt érzem legfőbb feladatomnak, valamint azt, hogy Isten ismeretét tanítsam, szeretetét adjam tovább.

Rafaella nővér: Az időt jól kihasználva töltekezzem a Jóisten jelenlétében, hogy továbbadhassam szeretetét, jóságát.

– Mik a töltekezési forrásaik?

Szerafina nővér: A napi elmélkedés, a szentmise, a szentek életének olvasása.

Rafaella nővér: Az Eucharisztia, a Szentírás olvasása és a napi elmélkedés.

– Egy mondat, amely élete mottója lehetne…

Szerafina nővér: „Minden könnyű annak, aki szeret.”

Rafaella nővér: „Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ez 41,10)

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír