Joyce Rupp: Fényszikrák – Sötétség és személyes növekedés

Tanulmányában a szerző bőségesen merít mások élettapasztalataiból, azok alapján szűri le következtetéseit. Ami biztos, hogy az életünk nem mindig úgy alakul, ahogy szeretnénk. A legkülönbözőbb csalódások, akadályok, fájdalmas képtelenségek, igazságtalan körülmények, baráti vagy szerelmi kapcsolatok megszakadása, depresszió, anyagi gondok, halálesetek „olyan hevességgel csapnak be életünkbe, hogy kitépik belső és külső horgonyainkat”. A sötétség az élet természetes részeként létezik, hiába próbálunk harcolni ellene. Amikor ilyen dolgok történnek velünk, „a fénnyel telitett boldogság eltemetkezik borongós belső tájunkba”. Ugyanakkor az élet nem akart részei magukban hordozzák annak a lehetőségét, hogy a lelki átalakulás katalizátorai legyenek. A sötétség nem csupán akadály, hanem segítség is a lelki növekedés útján. Ha megtartjuk az abba vetett bizalmunkat, hogy „fényszikrák” mutatkoznak majd az úton, „lesz elég előrelátásunk, ami megtartson és erősítsen, míg álljuk a jelen helyzet homályos borúját”. A sötétség időszakának gyötrelmei megtaníthatnak bennünket arra, hogy a korábbiaknál nagyobb bizalommal támaszkodjunk Istenre.

A kötet szerzője szerint a legtöbb pap és hívő elhanyagolja a nagyszombatot, „a köztes napot”, és nagypénteki szertartásokra meg a feltámadás ünneplésére fókuszál. Nem foglalkoznak azonban a sírban töltött idővel, pedig ez lényeges rész, a feltámadás nem történhet meg a várakozási állapot nélkül, csak azután, hogy a sír magába zárta Jézus testét. Joyce Rupp rámutat: van a növényben egy erő, amely megtölti a rügyet, válaszol a napfény melegére, a gyökerekből feltörő nedűre, és ez hasonlít „a húsvéti sír erejére, amikor lehulltak a leplek, és a Feltámadott kilépett a hajnal aranyló izzásába. Hasonlóan, a sugárzó Fény bennünk lévő ereje sürget bennünket, hogy kitartsunk a küszködésben, várakozzunk a sötétségben, higgyünk utunk e szakaszának értékében, valamint bízzunk abban, hogy újra eljön saját rügybontásunk és virágzásunk ideje.”

Joyce nővér saját és mások tapasztalatai alapján állítja: a sötétség sírjában zajló mocorgások „saját lelkünk suttogásai”, és arra sürgetnek bennünket, hogy továbblépjünk olyan hely felé, ahol még nem jártunk. Lehet, hogy olyan változások felé taszítanak, amelyekre egyébként soha nem gondoltunk volna. „Lehet, hogy arra vezetnek, hogy átfogóbb és mélyebb szinten értékeljük az életet és talentumainkat.” A sötétség méhe rendszerint katalizálja a kreativitást és mélyebb kapcsolatra vezet „az Egy Szenttel”. Ez mindig az átalakító folyamatba vetett bizalom ideje, és azé a hité, hogy a sötétségben való várakozásunk által valami érdemeset nyerhetünk. Amikor pedig a legnagyobb sötétség időszakában felfedezzük végre, hogy sohasem vagyunk teljesen egyedül, rájövünk, hogy az isteni szeretet „sokkal több annál, mint amit valaha is képzeltünk. Megtanulunk bízni abban, hogy Isten ott ül velünk a halál árnyékában akkor is, ha emberi vágyakozásunkkal nem tudjuk megérinteni ezt a jelenlétet.” A lelki sötétség éjszakájában egyedül érezhetjük magunkat, „félelmetes sötétségbe” zárva, de emlékeznünk kell arra, hogy Isten „a méhében, a szívében hordoz, akkor is, ha nem tudjuk, akkor is, ha távolinak tűnik”. Igen, a „Szentséges” ugyanúgy jelen van számunkra a sötét időkben, mint a fényesekben. Nem szabad feladnunk ezt a szerető jelenlétet éppen akkor, amikor a leginkább szükségünk van erre a kapcsolatra.

A fény sokféle jelentést hordoz. A könyv szerzőjének értelmezése szerint a fény a bensőnkben lévő isteni jelenlét, lelkünk szikrája, a bennünk és körülöttünk lévő energiaaura és a világmindenség minden egyes darabját összekötő fénylő energia kombinációja. Mindannyian „fényszikrák vagyunk egymás számára”. Emberek, akik mellettünk állnak, amikor szükségünk van rájuk, és ez természetesen ránk is vonatkozik, amikor ítélkezéstől mentesen érzünk együtt a nehéz időket átélő felebarátainkkal. Nem kell nagy dolgokra gondolnunk, egy közvetlen beszélgetés egy emberrel, „akinek a fénye megvilágítja egy másiknak a sötétségét”, vagy a jószívűség egyszerű gesztusa – egy megértő megjegyzés, befogadó mosoly, gyengéd ölelés vagy egy figyelmes, együttérző üzenet – reménnyel áld meg. „A sötétség fogyatkozik. A fény felszínre tör.” Néha a legkisebb dolgok is világosan megváltoztatják életünk irányát. Joyce nővér egy lelkipásztor esetét említi, aki hosszú ideig szenvedett depresszióban, mert sikertelennek ítélte küldetését. Egyszer meglátogatott egy halálosan beteg hívőt, aki búcsúzóul azt mondta neki: „Ön nagyon fontos volt az életemben. Akarom, hogy tudja, hogy nagy szeretetet érzek ön iránt.” Ezek a megerősítő szavak elhozták a depresszióba zuhant pap számára a gyógyulást.

Yoyce Rupp arra int bennünket, hogy tartsuk életben magunkban a remény szikráját, és a „szenthez” kiáltsunk szívünk üres tereiből. „A lelkünk legmélyén lévő középpontban Isten örök jelenléte tartózkodik, gyengéden ringatva és arra biztatva minket, hogy higgyünk belső utazásaink sötét dimenzióinak értékében.”

A könyvet Bereczki Silvia sa fordította.

Joyce Rupp: Fényszikrák – Sötétség és személyes növekedés
VERBUM – Keresztény Kulturális Egyesület, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír