Józsikám, aki egy napon újrakezdte – Nádudvari Géza szalézi testvér emlékezik Havasi Józsefre

Kevesebb mint egy hónap telt el azóta, hogy a magyar szaléziak jelentős személyisége, Havasi József atya eltávozott az égi hazába. Ebben az interjúban a Szent István királyról elnevezett Magyar Szalézi Tartomány titkára, Nádudvari Géza testvér emlékezik rá.

– Annak ellenére, hogy betöltötte a 90. évét, Havasi atya halála mégis váratlan volt?

– Könnyekkel a szememben olvastam Don Ángel Fernandez Artime rendfőnök kedves levelét, amelyben azt írja, hogy Havasi atya annyira tele volt energiával és tettvággyal, hogy legalább még tíz évig élhetett volna! Valóban senki sem várta, hogy ilyen hamar meghal. Amikor térdfájdalmai miatt kórházba került, naponta háromszor meglátogattam, mindig arra törekedve, hogy könnyítsek a szenvedésén, és megkértem a rendtársakat is, hogy kísérjenek el. Mindenkivel vidáman, optimistán és viccelődve beszélgetett; az elméje nagyon tiszta volt mindvégig. Mivel mindig aktív volt, egy kis ideig sem tudta elviselni, hogy ne legyen elfoglalt.

– Hogyan emlékszel vissza, milyen volt Havasi atya, amikor jelöltként csatlakoztál a szalézi közösséghez?

– Az 1990-es évek elején az egész tartomány újrakezdte az életet Havasi atya vezetésével, így szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennek tanúja lehettem. Találkoztam az első posztnovíciusokkal, a második csoport novíciussal, és láttam, amint a romokból az egész tartomány újjáépül. Havasi atya nagyon kedves és határozott volt, igazán jó vezető, és akkoriban ő volt az egyik legfiatalabb az itteni szaléziak közül, akik a negyven év kommunizmus után újra összejöttek. Nem aggódott a kritika miatt, hihetetlenül sok ereje volt, nagyon erős volt lélekben is, és a hajlandóságban, hogy újrakezdjen mindent.

Egy nap megtudtam mélységes motiváltságának okát. 1950 után, amikor az összes szalézi intézményt elvették és Sándor Istvánt kivégezték, az akkori magyar tartományfőnök, aki éppen csak hogy kijött a börtönből, testileg megtörten, de lélekben erősen, ezt mondta a fiatal Havasi Józsefnek: „Józsikám, egy napon mindent újrakezdünk!” Havasi atya akkor még nem tudta, hogy több mint harminc évet kell majd várnia erre! Csak elképzelni tudjuk, mennyire optimisták voltak abban az időben, amikor egy erős, több mint 200 rendtársból álló tartományt egyszerűen eltörölt egy legyőzhetetlennek tűnő rendszer, és semmi remény nem volt arra, hogy a kommunizmusnak valaha is vége szakad.

Havasi atya mindenekelőtt igazi atyja volt mindazoknak a fiatal szaléziaknak, akik 1991 után csatlakoztunk a rendhez. Sokszor tapasztaltam a személyes, atyai gondoskodását és szeretetét, és minden alkalommal nagyon kiváltságosnak éreztem magam, amikor lehetőségem volt beszélgetni és személyes időt eltölteni vele. Ismert volt arról, hogy szigorú és gyorsan gondolkodó ember, világos elképzelésekkel, és a társaim mindig csodálkoztak, hogy sikerült vele legalább egy óra hosszat beszélgetni.

– Havasi atya örült annak, hogy Afrikába mentél misszióba?

– Miután újra beindult az élet a tartományban, Isten minden évben megáldott minket öt vagy hat novíciussal. Az én évfolyamom volt a legerősebb, mi kilencen voltunk! Így, bár a tartománynak növekednie kellett, megengedték nekem, hogy kiteljesítsem misszionáriusi hivatásomat. Havasi atya nem értett egyet velem teljes mértékben, de elengedett. Csak remélni tudtuk, hogy még több hivatás mutatkozik majd, és újjáéled a tartomány. Mivel Havasi atya élete nagyrészét Ausztriában élte le, én az újonnan megnyitott ghánai misszióhoz csatlakozhattam, amely a Német Szalézi Tartomány gondjaira volt bízva. Ilyen módon valahogy mégis jobban kötődtem Magyarországhoz. Mindig reménykedtem, hogy a német és osztrák tartományfőnökökkel együtt egyszer ő is meglátogat Afrikában, de sohasem jött. Mivel most én vagyok a tartományi titkár, felfedeztem, hogy a tartományi archívumban megőrizte minden levelemet, amit írtam neki. Arra törekedtünk, hogy állandó kapcsolatban legyünk.

– Mondhatjuk, hogy Havasi atya valamilyen módon az Európa Terv előfutára volt?

– Amikor 2000-ben visszatértem Magyarországra, már hosszú évek óta nem volt új hivatás, az idős rendtársak lassan életük vége felé jártak, és csak néhány fiatal rendtárs maradt. Egyre csökkent a számunk. Így egy nagy és bölcs ajándék volt a rendfőnöktől, Pascual Cháveztől, hogy nem egy, de hat misszionáriust küldött a mi pusztuló, levertséggel küzdő tartományunkba. Mindenki fellelkesedett, mivel tartományunknak ismét volt reménye a jövőre nézve. Kezdetben Havasi atya attól tartott, hogy az idős magyar testvérek nem fogják kitörő lelkesedéssel üdvözölni őket, de az öregek bizonyultak a leginkább lelkesnek, tanították a misszionáriusokat a nyelvünkre, és bevezették őket a kultúránkba. Továbbá, mivel elkezdtünk egyre többet imádkozni, és a fiataljaink látták, mi a szalézi lelkiség valójában, érkezni kezdtek az új helyi hivatások is. Folytattuk az új misszionáriusok fogadását, és így Havasi atya nagyon jól meg tudta erősíteni velük a tartomány összes közösségét.

Az Európa Tervet 2008-ban indították el a 26. egyetemes káptalanon. De mi az első vietnámi és indiai misszionáriusokat imával és sok szeretettel fogadtuk már 2008 előtt is. Havasi atya 2004-ben minden közösséget és a világiakat is arra kérte, hogy imádkozzanak az érkező misszionáriusokért.

Én egy kicsit kompetensebbnek éreztem magam, hogy segítsek az új misszionáriusoknak, mivel missziós tapasztalataimmal felvértezve nagyon jól tudtam, hogyan érzi magát valaki egy teljesen más kultúrában és országban. Talán Isten akarta így, hogy vissza kellett hogy térjek Afrikából, hogy itthon segítsek más misszionáriusoknak. Így én voltam az egyike azoknak, akik felelősek voltak azért, hogy segítsenek nekik beilleszkedni a tartományunkban. Talán ez az oka annak, hogy Havasi atya elküldött engem abba a barátságos közösségbe.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír