Jubiláns papok: Fejes Rudolf Anzelm OPraem

– Milyen megfontolással indult el a papság felé vezető úton?

– Úgy gondolom, Isten hívása egyfajta folyamatos vonzás, és erre egy idő után választ kell adni. Nagyon fiatalon, már kilencedikes koromban tudtam, hogy pap akarok lenni, onnantól kezdve efelé irányítottam a lépteimet, ami a kommunista időben nem volt könnyű. Családban is mindig azzal a jelzővel illettek, hogy én a tipikus jó fiú vagyok, aki nem bosszant senkit, nem okoz kellemetlenséget, nem volt hozzám köthető balhé, botrány. A családomban előttem még nem volt pap. Édesanyám református volt, édesapám katolikus, és vallásosabb volt, két évet a premontrei gimnáziumba járt, de aztán őket elcsapták, mert akik anyagilag jól álltak, nem érettségizhettek, nem tanulhattak tovább anno.

Dászkál István plébános volt gyermekkoromban a Szent Lászlóban, aki a nagyobbacska fiúkat tanította ministrálni, egyszer én is odanőttem, és végig ministráltam 8-9 éves koromtól, pedig régi felfogás szerint csak hat ministráns lehetett. De volt is kiből akkoriban választani: nyolcvanan-kilencvenen is voltunk hittanórákon. Gyakorlatilag a templomban nőttem fel, de nem volt ez túlbuzgóság a részemről, inkább lelki igényből fakadt. Számomra normális volt, hogy reggel hét órakor, főként mikor Budai Márton misézett, ministráltam, utána mentem nyolcra az iskolába. Ez nagyjából nyolc éven keresztül mindennapos volt. A lelki fejlődésemhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy megismertem olyan papokat, akiknek a gyermek nem volt nyűg, akik szívesen tanítottak, nem ráztak le, sőt, lelkiekben is eligazítottak, hiszen rendszeresen gyóntam náluk. Próbálták a belső fórumon kitágítani a látókörünket. Akkoriban még nem volt lelki olvasmány, én gyakorlatilag a tisztelendő uraktól kapott, az 1800-as évek végén és 1900 elején nyomtatott lelki irodalmat olvastam. Megbeszélték egymás közt, hogy ki mikor lép be a nevelésbe, de számon is kérték az olvasmányt, hogy lássák, mit értettem meg belőle. Ami újszerű volt, azt én a vincés nővérektől kaptam, ők be tudták szerezni az újvidéki ferences nyomtatványokat. Amit még tőlük kaptam, az a rengeteg imádság, amit értem mondtak el.

– A premontrei rendbe lépés mindig is a perspektívájában volt?

– Amikor érettségiztem, még nem gondoltam arra, hogy premontrei leszek. Akkoriban még működött a „numerus clausus” Gyulafehérváron, maximum nyolcan lehettek egy évfolyamban. A vikárius az előkészítőkön bátorított, de heten voltunk két helyre. Dászkál István úgy gondolta, mivel én vagyok a legfiatalabb, maradjak vissza egy évet, és nem írta alá a felvételihez szükséges kérvényemet. Ez nagyon rosszul esett, és ment a huzavona: a szüleim nem akarták, hogy pap legyek, az orvosi pálya is felmerült az esetemben, a békesség kedvéért arra készültem. Ha már egy évet ki kellett hagynom, Darvas úr felvett a premontrei rendbe egy év noviciátusra. Akkor kaptam két könyvet: az egyik Szent Norbertől szólt, a másik pedig az egyik rendtársunk történelmi tanulmánya volt. Miután elolvastam ezeket, rájöttem, éppen ezt akartam, csak addig éppen nem tudtam róla. A vincés nővérek közben akcióba léptek: Dászkál plébánost sikerült rávegyék, hogy aláírja a kérvényemet. Így mentem Gyulafehérvárra felvételizni. Be is jutottam. (...)

A teljes írás ITT olvasható.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír