Jubiláns szerzetesek: Babos Emese Tarzicia

Megszentelt élet – 2021. február 9., kedd | 19:45

Jubiláns szerzeteseket mutat be a Romkat.ro erdélyi katolikus hírportál sorozata. Ezúttal Babos Emese Tarzicia, az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei közösség tagja beszél hivatásáról, küldetése súlypontjairól – Bereczki Silvia SA kérdéseire válaszolva.

– Hol, mikor, hogyan „hallottad” meg a hívást?

– Hivatásom ajándékát részben a csíksomlyói Szűzanyának köszönöm. Meg is köszönöm neki gyakran. Legutóbb például elmentem hozzá, és ezt mondtam: „Boldog új évet kívánok!”

A váratlan megszólítás 1990-ben történt, a CSIT-en [Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó – A szerk.], ahová kissé kalandor szívvel vetődtem, de meglepetten, Jézus hívásától megtántorodva, ha szabad így fogalmazni, „megszerelmesedve” tértem haza. A jó Isten már odaérkezésemkor megrendített, és elindította bennem azt az érzést, hogy „valami még hiányzik neked…” (Mk 10,21). Fél évig tartott a belső harc, az átformálódás, amíg kimondtam a nagy igent magamban, és „ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére” (Szent Ferenc végrendelete, 3.). Így, utólag ránézve erre az időszakra, látom, hogy egyszerűen féltem feladni külső-belső biztonságomat. Eközben kezdett rendszeres találkozás létrejönni Jézus és köztem. A megszólító hang sürgetése, kérlelése továbbra is megmaradt, és egyre többet beszélgettem róla vele. A hetek, hónapok teltével, szép lassan megérkeztem a személyes ima területére. Ebben az összetartozásban, egybefonódásban helyreállt a harmónia, a biztonságérzetem, és már csak az maradt kérdésként, hogy hol szolgáljam őt.

Sokszor kértem a jó Istent: világosítsa meg az utat előttem. Az, hogy Szent Ferenc nyomán kell Krisztus-követővé válnom, nem egyórás történet. Úgy jött el a felismerés, ahogy a felkelő nap szelíd fénye beragyogja mindazt, amit csak elér. A Poverellóval való barátságunk alakulása alatt olvastam egy könyvet Szent Ferencről, a ferencességről. Szárnyakat kaptam tőle. Még inkább bizonyosságot kaptam, hogy „ez az, amit keresek, ez az, amire vágyom” (vö. a Celanói Tamás-féle első életrajz Szent Ferencről, 22.). Pécsett léptem be a közösségünkbe 1993 augusztusában.

– Hogyan foglalnád össze dióhéjban szerzetesrended főbb vonásait, karizmáját?

– Az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei közösséget a Pécsi Egyházmegyében alapították. Korábban többnyire betegápolói feladatokat láttunk el, de a Gondviselés úgy alakította életünket, hogy az utóbbi tizenöt évben inkább szociális gondozást, szociális területeken való munkát végzünk, és némelyik nővértársam lelkigondozást is vállal.

Lelkiségünket Szent Ferenc életéből és szelleméből merítjük. A ránk maradt írásai nyomán összeállított regulánkból pár alapgondolatot idézek:

„Készítsenek szüntelenül hajlékot és szállást magukban annak, aki a mindenható Úristen, Atya, Fiú és Szentlélek, úgy, hogy az egyetemes szeretetbe osztatlan szívvel nőjenek bele, szüntelenül Isten és a felebarát felé fordulva.”

„A testvérek és nővérek Isten szerelméért szeressék egymást…”

– Kérlek, oszd meg szerzetesi életed legszebb pillanatainak egyikét!

– Kissé furcsa lehet, hogy legszebb pillanatnak ilyet örökítek meg, de azért emelem ki, mert nem az én munkám gyümölcseként, hanem Jézus jelenléte miatt válhatott széppé. Egy idős nénihez hívtak injekciózni, aki évtizedeken keresztül sokat tett a templomért, és nagyon bízott a jó Istenben. Már több napja jártam hozzá, amikor egyik este odaérve azt tapasztaltam, hogy az állapota nagyon rosszra fordult. A családja már összegyűlt, de mindenki távol állt az ágyától. Fizikailag egyedül, lihegve, csapzottan töltötte utolsó óráját. Éreztem, hogy engem Jézus vezetett oda, hogy rajtam keresztül önmagával ajándékozza meg azt, aki egész életében annyira ragaszkodott hozzá. Ölembe vettem a néni fejét, vele imádkoztam, megsimogattam az arcát, és ő olyan békében ment el, hogy érezhető volt: Istenéhez tért meg. Megrendítő volt, amikor tudatosodott bennem, hogy ilyen konkrétan lehettem Isten eszköze.

– Melyek küldetésed súlypontjai?

– Szeretném a közösséget is egyfajta „szentségként” tisztelni és nyitott lenni arra, hogy formáljon; amennyire lehet, derűvel benne maradni, hogy így létrejöhessen a Szent Ferenc-i értelemben vett fraternitas, evangéliumi testvéri lét.

A kismamaotthoni szolgálatban hálás vagyok Istennek, hogy hosszabb-rövidebb ideig részesévé válhatok lakóink életének, legmélyebb történéseik társaként. Úgy érzem, ezen keresztül mindig nyitva marad bennem egy olyan terület, ahová befogadhatom a következő „rászorulót”, embertársat.

– Mik a töltekezési forrásaid?

– Elsősorban a szent csendben Istennel töltött közös idő, másodsorban pedig a kissé zajosabb mulatságok, mint például a nővérekkel való vidám vagy „eszenkedős” beszélgetés, egy-egy jó elmélkedés meghallgatása, zenehallgatás, filmnézés, olvasás, írogatás, valami széppel való foglalkozás…

– Egy mondat, amely életed mottója lehetne…

– Ide inkább pár fohászt szeretnék írni, melyeket gyakran imádkozom: „Irgalmazz nekünk, Istenünk!”; „Őrizd lelkem fényét, szívem melegét!”; „Istenem, szeretlek”; „Őrizz meg magadnak, Krisztusom!”

Babos Emese Tarzicia nővér

Született: Kézdivásárhely (Sárfalva), 1974. december 29.

Szerzetesrend: Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei

Első fogadalom: Kozármisleny, 1996. szeptember 17.

Örökfogadalom: Kozármisleny, 2000. szeptember 17.

Küldetési helyek, területek:

1993 és 2006 között Pécsett, a megyei gyermekkórházban és a gerontológiai osztályon segédápolóként ismerkedett meg a betegápolással, majd Kozármislenyben, a Dorothea otthonban idősek gondozásában vett részt. Időközben hosszú ideig sekrestyési szolgálatot végzett: Máriagyűdön, a kegytemplomban, a pécsi székesegyházban és Kozármislenyben, a kolostortemplomban. 2006 óta Erdélyben, a háromszéki Árkoson működő Irgalmasság Anyja Kismamaotthonban végez szociális munkát, ezzel párhuzamosan tíz évig a falu kápolnájának sekrestyési feladatait is ellátta.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria