Koronavírus-járvány, imádság és irgalmasság – Beszélgetés a brüsszeli kármelita perjellel

Megszentelt élet – 2020. augusztus 17., hétfő | 18:42

A SIR hírügynökség készített interjút Stefano Conotter atyával, a belga főváros központjában található kármelita rendház perjelével.

„A vesztegzár alatt olyan lépéseket tettünk, ahonnan már nincs visszaút.” Stefano Conotter atya a Brüsszel központi útjára, a Toison d’Orra néző kármelita kolostor perjele. A szerzetesközösség sokak által becsült liturgikus és lelkipásztori szolgálatot végez a koronavírus-járvány miatt előírt egészségügyi szabályok betartásával: a vesztegzár alatt élőben közvetítették a szentmiséket, és vendégül látták a környék szegényeit. „Az újrakezdéshez újra kell értelmeznünk a válságot, ahogy azt Ferenc pápa is javasolta.”

A templom és a rendház évszázados múltra tekint vissza, melyet a jelenben egy kicsiny, életteli szerzetesközösséggel visz tovább: a perjelen kívül laknak itt olasz atyák, Angelo és Alessandro; Jacky atya Madagaszkárról; egy vendéghallgató, Thairi szintén Madagaszkárról és az Olaszországból újonnan érkezett Luca atya. A kolostor ezenkívül már jó ideje megnyitotta kapuit néhány hajléktalan ember előtt, akik a falakon belül barátságra, gondoskodásra és vendégszeretetre leltek.

– Stefano atya, kezdjük a vesztegzárral, amit a koronavírus miatt rendeltek el a kicsivel több mint 11 millió lakosú Belgiumban, ahol a járvány eddigi áldozatainak száma megközelíti a 10 ezret. Önök hogyan néztek szembe az elmúlt hónapokkal?

– A vesztegzár idején, előre nem tervezett módon, a mi közösségi életünk szokásai is megváltoztak. Liturgikus és lelkipásztori tevékenységeinket az egészségügyi óvintézkedések szabályaihoz kellett igazítanunk, hogy elkerüljük a fertőzéseket. Nagyon sok megbetegedés van itt nálunk, amit az elhunytak száma is igazol. A kolostorban mindannyian máshogy reagáltunk. Volt, aki szorongva követte a járvány terjedéséről szóló friss híreket, más a sajtóból érkező hírek hallatán aggodalmában egy időre elnémult, megint más meg igyekezett egyéb témákkal bővíteni a beszélgetéseinket. Egy olyan dokumentumon is elmélkedtünk, melyet pontosan a szerzetesközösségeknek címeztek, hogy miként nézzenek szembe a karanténnal. Ez segítségünkre volt az egymás közti és a templomunkba járó hívekkel való kapcsolatainkban. Március közepétől felkészültünk a szentmisék élő adásos közvetítésére, s ez lehetővé tette számunkra, hogy tartsuk a kapcsolatot mindazokkal, akik nagyra becsülték e szolgálatot. Ez számunkra is hasznosnak bizonyult abban az értelemben, hogy

igyekeztünk a lehető legszebben megtartani a liturgiát, az énekeket, a homíliákat, miközben fogadhattuk a hívek segítségét is, akik a számítógépen és okostelefonon követett szertartáshoz igazítva elküldték nekünk az előre felvett énekeket, olvasmányokat vagy a hívek könyörgését.

Nem akármilyen innováció ez! Hát ezért mondom, hogy olyan lépéseket tettünk, ahonnan már nincs visszaút.

– A járvány elleni korlátozó intézkedések okán számos vallási épület zárta be kapuit Belgiumban, ahogy Olaszországban és egész Európában. Az Önök temploma azonban mindig nyitva maradt…

– Ez egy sok munkával járó döntés volt, mert a fertőzések elkerülése érdekében be kellett tartani a szabályokat: maszkviselés, a székek közötti távolság, fertőtlenítés. Ebből a szempontból az olaszországi előírásokat tekintettük követendő példának, melyek különösen hatékonynak tűntek. A nyitott templom a remény jele; még akkor is, ha csak kevesen jöttek be imádkozni, de mindig volt bent valaki.

Mindeközben a szegények, akik üres utcákat és zárt ajtókat találtak, ide jöttek be melegedni.

Ezért döntöttünk úgy, hogy rendelkezésükre bocsátunk egy mosdót, és kialakítunk számukra a templom oldalsó folyosóján egy kis sarkot, ahol vendégül látjuk őket egy kis levessel és forró kávéval.

Ez a sarok így a befogadás és a testvériesség helyévé vált. Azt vettük észre, hogy rengeteget dolgoztunk abban az időszakban, és mégis, úgy gondolom, nem vontunk el az imádság idejéből. Egy új módja volt a hit megélésének.

– És most? Annak ellenére, hogy a járvány megfékezéséért bizonyos szabályok továbbra is érvényben maradtak, Önök újra liturgiát mutatnak be a hívek előtt, gyóntatnak, és rengeteg emberrel találkoznak.

– Igen, az ember – amint azt tudjuk – társas lény, szüksége van arra, hogy együtt legyen másokkal. Ez a keresztény közösségre is igaz. Szükségünk van arra, hogy kicsit újra felfedezzük a liturgikus közösség és a misztérium közös ünneplésének jelentését. Időközben újra lehetőség nyílik a szentgyónásra; a kihívás itt annak megértése, hogy az Atya siet megbocsátani nekünk, akkor is, amikor nem járulhatunk a bűnbocsánat szentségéhez, a megbocsátást mégis az Egyház s annak szolgái közvetítéséhez kötötte.

Ami a szertartásokon való részvételt illeti, szíven üt, amikor számos szülő arról számol be nekünk, hogy nem könnyű újra szentmisére hoznia serdülőkorú gyermekét. Ez is egy nevelési kihívás, hogy ráérezzenek, a közös ünneplés Isten megtestesülésének következménye. Tehát

segítenünk kell nekik, hogy megértsék, bár a kegyelem túlmutat a szentségi eszközökön, mégis ezeken az egyszerű közvetítőkön keresztül ér el minket Isten hétköznapi életünkben.

Ez hívőként egy új tapasztalat, és fontos, hogy keresztény életünk elmélyítéséért meg is szerezzük.

– Mondana erről még valamit?

– Megemlíteném, hogy néhány hívőnk felfedezte, vagy újra felfedezte a lelki áldozást. Most az a feladat, hogy meg tudja őrizni ezt a felfedezést akkor is, amikor fizikailag is magához veheti az Oltáriszentséget. Összegyűjtöttünk néhány észrevételt és kritikát azzal kapcsolatban is, hogy úgy tűnt, az Egyház határt szabott a szabad vallásgyakorlásnak, amikor az állam elrendelte a fertőzés megelőzéséhez szükséges óvintézkedéseket. Volt, aki nyíltan kijelentette, hogy nem veszi a kezébe az Oltáriszentséget, más pedig azért utasította el a szentmisét bemutató papot, mert az maszkot viselt. Ezek a problémák azonban szép lassan meg fognak oldódni.

– Az Önök temploma körül mindig látni kéregetőket, akik tudják, hogy ott kaphatnak egy-két jó szót, egy mosolyt vagy némi támogatást. Ön szerint a világjárvány által előidézett gazdasági és társadalmi válság Brüsszelt is elérte?

– Szegények mindig is voltak, és most is vannak. De félek, hogy a válság még nagyobb ínséget és magányt hoz majd magával.

A keresztény közösségnek ki kell nyitnia a kapuit és a szívét, ki kell nyújtania a kezét a szükséget szenvedők felé, ahogy azt Jézus evangéliuma is tanítja és kéri.

Arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a hosszú bezártság rányomta a bélyegét sok gyermek életére, akiket megfosztottak a barátságoktól és az iskolától. A felnőttek is nélkülöznek – munkájuk elvesztésével – anyagilag, pszichésen és kapcsolataikban egyaránt. Úgy vélem, az újrakezdéshez újra kell értelmeznünk a válságot, ahogy azt Ferenc pápa is javasolta szerdai katekézise során.

A továbbinduláshoz máris van egy iránymutatónk, mégpedig a Laudato si’  kezdetű enciklika.

Fordította: Balláné Sárközi Jáhel

Forrás és fotó: SIR hírügynökség; Alessandro Donati

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria