Adjunk teret, figyelmet és időt az Érkezőnek – Beszélgetés Kővári Magdolna SSS központi elöljáróval

– A Szociális Testvérek Társasága az alapítás idején különleges kezdeményezésnek számított. Mit kell tudni a történetéről?

– A Szociális Testvérek Társasága egyike azoknak a múlt század elején létrejött, a világban szolgálatot vállaló közösségeknek, amelyek az új kánonjogi besorolásban az apostoli élet társasága címszó alá kerültek.

Különlegessége, hogy magyar alapítású, és nagyon hamar nemzetközivé vált. Az is érdekességnek számít, hogy a központja nem Rómában, hanem Magyarországon van.

Az alapító gondolat XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája nyomán született, és a cél az Egyház szociális küldetésében való részvétel volt. Slachta Margit 1923-ban hozta létre a társaságot, első szabályzatunk pedig 1935-ben nyert jóváhagyást az Esztergomi Egyházmegye szintjén. Már a húszas években jelen voltunk Romániában, Szlovákiában, az Egyesült Államokban, és Kanadában is. Kezdetben a külföldre szakadt magyarság szolgálatát tekintettük az elsődleges feladatunknak, de nagyon hamar világossá vált, hogy a társaság küldetése az adott társadalmak szélesebb köreihez is szól. Így rövid időn belül valóban nemzetközivé vált a Szociális Testvérek Társasága. Amikor a Los Angeles-i közösségbe belépett egy kínai származású testvér, fogadalomtétele után többekkel visszatért a hazájába, így a negyvenes évektől társaságunk már Kínában is jelen volt. Ő a kommunista rendszer börtönében vesztette életét, így Salkaházi Sára mellett Malia Rosa Hsu a másik vértanúnk. De Kubába is eljutottunk. Csekey Nikoletta testvér éppen Kubában várt vízumra, s mivel egy szociális testvér sosem tétlenkedik, dolgozni kezdett. Hamarosan csatlakoztak hozzá helybeli hivatások, így amikor Fidel Castro rendszere elküldte Kubából a külföldi szerzeteseket, már voltak fogadalmas kubai testvérek is.

– Mi a társaság küldetése?

– Lelkiségünk bencés alapokra épül, karizmánk az egyetemes Egyház küldetésébe illeszkedik. Szabályzatunk ezt így fogalmazza meg:

hivatásos és képzett munkásokat adunk az Egyháznak és a társadalomnak, akik szociális, társadalomerkölcsi, közgazdasági, közegészségügyi, kulturális, nőmozgalmi és közéleti területen munkálkodnak.”

Már a kezdetektől fontos volt, hogy eljussunk azokhoz a rétegekhez is, ahová a látható Egyház nem ér el. Így jött létre a külső testvéri életforma, melynek lényege, hogy vannak olyan testvérek, akik a közösségi kereten kívül, gyakran akár jeltelenül működnek a világban, és ott szolgálnak, ahol szükség van ránk. Nincsenek intézményeink, gyakran dolgozunk más rendekkel együttműködve.

– A szerzetesrendek felszámolása után mi lett a közösség tagjaival?

– A második világháború után a kommunista diktatúra egyre nagyobb nyomást fejtett ki azokra, akik más világnézetűek voltak. Slachta Margit testvérnek – aki jelentős közéleti szerepet töltött be – el kellett hagynia az országot. Amikor 1950-ben felszámolták a szerzetesrendeket, minden tag külső testvér lett. A civil foglalkozás mellett titokban, lakásokon találkoztak a nővérek. Érdekes, hogy a betiltás időszakában csak Magyarországon ötven testvér lépett be a társaságba, akik természetesen titokban, zárt körben tették le a fogadalmukat.

Sajnálatos módon az ötvenes években bekövetkezett egy szakadás, ami elsősorban az európai és az amerikai kultúra és társadalmi berendezkedés között fennálló különbségekre vezethető vissza. Ma a kanadai, a Los Angeles-i és a budapesti ág föderációt alkot, ami azonos lelkiséget, de külön kormányzatot jelent. A budapesti ág tagjai Magyarországon kívül Szlovákiában, Romániában, Kubában és Buffalóban élnek. A Los Angeles-i ághoz tartozik Tajvan, és vannak testvéreik Mexikóban, valamint a Fülöp-szigeteken is. A budapesti ágnak és a másik két ágnak összesen mintegy 150-150 tagja van. Közösségünk 1998-ban pápai jogú apostoli élet társasága lett.

– Mi mondható el a közösség jelenéről és a közeljövőről?

– A közösség 2023-ban lesz százéves. Ez a jubileum arra hív bennünket, hogy visszatérjünk a kezdetekhez. Káptalanunk úgy fogalmazott: „új módokon vágyunk kapcsolatba kerülni karizmánk tüzével, hogy bátor kockázatvállalással kreatív és prófétai válaszokat keressünk a világ ínségére, és szolgáljuk az emberi méltóság ügyét”. Úgy érzem, minden nehézség ellenére nagyon nagy lehetőségek rejlenek a testvérekben. Mi a Szentléleknek átadott közösség vagyunk, mert csak az ő erejével tudunk válaszolni a kihívásokra.

Az alapító úgy fogalmazott, hogy minden társadalmi baj forrása a léleknélküliség, amikor az ember a Teremtőtől elszakadva építi a világát. Nekünk rá kell irányítanunk a figyelmet a teremtő Lélekre, mert csak belőle merítve lehet Isten szíve szerinti, emberséges társadalmat létrehozni.

– Hogyan került kapcsolatba a közösséggel?

– Nagyváradon nőttem fel, középiskolás voltam, amikor megérintett Isten hívása.

Egy augusztus 6-i napon, a misén ülve nagyon mély vágy fakadt fel bennem, ami valahogy így szólalt meg: „vigyél fel engem a hegyedre”. Egész valómat lefoglalta ez az élmény, és nem maradt hely bennem másnak.

Kezdetben nem is tudtam még értelmezni ezt, hiszen én addig szerzetest sem láttam soha. Lassan kezdett derengeni, miről szólhat ez a vágy, de szerzetesi életre akkor még nem volt lehetőség. Azt gondoltam, nem baj, majd csak rálelek valahogy a magam útjára, ha kell, akkor külföldön. Ehhez viszont nyelvet kellett tanulnom, amit el is kezdtem, angol és német szakos lettem Kolozsváron. Itt találkoztam Szeréna testvérrel, aki tíz év börtönnel a háta mögött fogta össze az egyetemisták hittancsoportját. Megismerkedtünk, mély kapcsolat alakult ki közöttünk. Egyszer a fiókból előhúzta a szociális testvérek akkor még alakulóban lévő, új, angol nyelvű szabályzatát: „Te biztosan érteni fogod. Ezek vagyunk mi.” Ezzel tulajdonképpen a kezembe tette az életét, hiszen éppen a Ceaușescu-éra kellős közepén voltunk. A bizalmán felbátorodva én is el mertem mondani neki a titkomat, mire azt válaszolta, ehhez nem kell elmenni, itt is vannak szerzetesek. Így kerültem kapcsolatba a szociális testvérekkel, fél év elteltével be is léptem hozzájuk.

– Mi ragadta meg a karizmájukban?

– Az, hogy nyitottak a társadalom felé, és az emberek szolgálata a feladatuk. A világban, az emberekért dolgoznak, de úgy, hogy nincs behatárolva, miként. A fogadalmi imánkban mondjuk többek között ezt is: „Segíts hivatásom betöltésében, (…) hogy szétáraszthassam magam körül az ima, a lelkiség és a szeretet szellemét.” Ez nagyon megszólított engem.

– Jelenleg képzett lelkivezetőként és pasztorális tanácsadóként is szolgál. Hogyan került kapcsolatba ezzel a területtel?

– Tanárként kezdtem a pályámat, Nagyváradon és környékén tanítottam tizenkét évig. Itt szolgáltam, és nem állt szándékomban elmenni, sokáig el sem tudtam képzelni, hogy szeptemberben ne az iskolában kezdjem meg a munkát.

Egy lelkigyakorlaton azonban szembesültem a kérdéssel, vajon mennyire hitelesen élem a mottómat: „Számomra az élet Krisztus.” Tényleg ő számomra az élet?

„Jobban szeretsz-e engem, mint a népedet, a családodat, a szolgálatodat?” – hallottam a belső hangot. Végül arra jutottam, hogy „Veled, Uram, a világ végére is”. Így kerültem az Egyesült Államokba. Először nem értettem, mi dolgom nekem ott, de egészen átadtam magam a hívásnak, és kinyíltam az új kultúrára, arra a világra, amelybe Isten hívott. Pszichológiai tanácsadást kezdtem tanulni, és felébredt bennem az érdeklődés a spiritualitás és a pszichológia integrálásának kérdése iránt. Így kerültem a Loyola Egyetem pasztorális pszichológiai tanácsadás programjába, s közben megkezdtem szolgálatomat egy Washington melletti plébánián. Berkecz Franciska központi elöljáró 2005-ben hívott, hogy tartsak egy fórumot Magyarországon. Nem sokkal utána arra kért, hogy térjek vissza Budapestre. Közben Tomcsányi Teodóra professzor asszony révén kapcsolatba kerültem a mentálhigiénés lelkigondozó képzéssel, és Budapestre érkezésem után a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében kezdtem dolgozni.

– Itthon a lelkivezetés is a feladata lett.

– A munkám során azt tapasztaltam, hogy nagyon kevesen vannak, akik lelkivezetést vállalnak, pedig nagy szükség lenne a szolgálatukra. Kapcsolatba kerültem a Manréza Lelkigyakorlatos Házzal, amelynek akkori vezetőjétől megtudtam, hogy ők már rég fontolgatják egy lelkivezető-képzés elindítását. Így állt össze az a team, amelynek tagjaival kidolgoztuk és útjára indítottuk a lelkivezető- és lelkigyakorlatkísérő-képzést tíz évvel ezelőtt.

– Lelkivezetőként hogyan látja, fontosak az embereknek ezek a kérdések?

– Azt tapasztalom, hogy nagyon nagy a spirituális éhség az emberekben, de nem mindig a jó irányban keresgélnek. Keresztény hagyományunk rendkívül gazdag, mégis, sokszor mintha nem tudnánk ezt kívánatos módon felkínálni. A lelkigyakorlatos munkánkat azért tartom fontosnak, mert lehetőséget ad az embereknek az élő Istennel való személyes találkozásra. Tiszta forrásból nyújt éltető lelki táplálékot.  

– Közeledik az advent. Hogyan készülnek rá?

– Ez több szempontból is különleges adventi időszak lesz számunkra. Elkezdődik a jubileumunkra való lelki felkészülés éve. A társaság minden szintjén elindult a tervezés azzal kapcsolatban, hogy miként tudjuk átültetni az életbe a káptalani irányelveket. A kulcsszavak a társadalmi tudatosság, a hitelesség, az egység, a remény és a nemzetköziség. De mindezek felett ebben az adventben a legmeghatározóbb az alapítónk, Slachta Margit földi maradványainak hazahozatala és újratemetése. Az esemény mélyen megmozgatja a testvéreket; egészen átkeretezi a jubileumunkra való készülést, felráz, mozgósít, inspirál. A december 7-i temetésre úgy készülünk, hogy naponta imádkozzuk az ő világnézeti krédójának tételeit. Adventben – alapítónk gondolatainak megfelelően – szeretnénk a lényegre irányítani a figyelmünket: az önmagát ajándékozó szeretetre, Istenre, aki sátrat vert közöttünk, és folyamatosan adja magát nekünk, mindig közeledik felénk. A Marana tha! (Jöjj el, Urunk!) kifejezés nemcsak az eszkatologikus eljövetelre vonatkozik, hanem a jelen pillanatra is. A folyamatosan érkező Istenre fordítjuk figyelmünket.

– Milyen utat javasolna olvasóinknak 2021 adventjén?

– Sokféle út lehetséges, ami igazán fontos, az a hozzáállás. Teret, figyelmet, odafordulást és időt kell adnunk az Érkezőnek.

A kereszténység legnagyobb tragédiája, hogy nem merjük elhinni, amit hirdetünk. Mintha azt mondanánk, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Hisszük-e igazán, hogy Isten sokkal jobban vágyakozik utánunk, mint mi utána, hogy sokkal jobban szeretne találkozni velünk, mint azt mi valaha is tudatosítottuk magunkban? Isten árkon-bokron át igyekszik felénk. Merjünk ráfordulni, odafigyelni erre a valóságra!

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 28-i számában jelent meg.