Madeleine Delbrêl, a 20. századi misztikus, aki a peremvidék utcáin talált rá Isten ösvényeire

Madeleine Delbrêlt Carlo Maria Martini bíboros a 20. század egyik legnagyobb misztikusának nevezte, aki teljesen nyitott a valóságra: az emberekre és a misztériumra. Születésének századik évfordulóját ünnepelve, 2004-ben a francia püspökök így jellemezték: „világítótorony, amely utat mutat, hogy kimerészkedjünk a harmadik évezredbe”. Andrea Riccardi olasz egyháztörténész azt hangsúlyozta, hogy élete nagy részét, hatvan évet a külvárosokban, a peremvidékeken töltött, mégsem volt „külvárosi”, nem volt „periférikus”, hanem mivel élete középpontjába az evangéliumot helyezte, a perifériákon lakva is a francia egyház életének középpontjában volt.

Élete olyan, mintha futás lenne Isten felé, attól kezdve, hogy mint egy új Szent Pál, megtért a maga damaszkuszi útján. Az 1904-ben született Madeleine 15 éves korában még megrögzött ateista volt, 17 évesen a kamaszokra jellemző könyörtelen egyértelműséggel kijelentette: „Isten meghalt…, éljen a halál”. A változás akkor indult el benne, amikor a fiú, akibe szerelmes volt, és akivel szenvedélyes hitvitákat folytatott, belépett a domonkos rendbe. Egzisztenciális válságba került, amely végül hite megvallásába torkollott és egy új életet nyitott meg előtte.

Szociális munkásként végzett, cserkészvezető volt, amikor 1933-ban két barátnőjével Párizsnak a központtól legtávolabbi perifériájára, Irvy-sur-Seine-be költözött. Ezen a helyen, ahol a marxista ideológia uralkodott a rendkívül rossz körülmények között élő munkások világában, Madeleine és barátnői erőteljes apostoli munkába fogtak az utcákon, a gyárakban, a presszókban. Tevékenységük alapja az a gondolat volt, hogy „az utca”, vagyis a hely, ahová Isten helyez minket, a megszentelődés helye. Képes volt úgy látni a marxizmus megtévesztő voltát, hogy közben ott volt azok mellett, akik a kényszerű szegénység, a nyomor miatt estek áldozatul ennek a hazugságnak. „Isten nem azt mondta, hogy szeresd felebarátodat, kivéve a kommunistákat” – írta.

Mit tett? Engedte, hogy életében virágba boruljon az evangélium, amely nem illemkódex volt a szemében, hanem élő ige. A konkrét életben tapasztalta meg az evangéliumot, nem pedig elméleteket épített rá. Ezt kérte társaitól is, mert bizonyos volt abban, hogy városaink utcái Isten ösvényei.

„Jól tudom, hogy hitet csak Isten adhat, de a bizalmat és a reményt a mi kötelességünk az életben megteremteni... Jézus egyetlen tanúságtételt kíván tőlünk: Szeressük egymást! És a szeretet áldozatos tettei egy láthatatlan, élő, gondoskodó Valakire utalnak” – mondta. (Széll Margit: A lelki egyensúly titka. in: Vigilia 1982/9.)

A kontemplatív élet és a legutolsók, a legszegényebbek méltóságának védelme lett élete két legfontosabb iránya, e kettő különleges egyensúlyát élte meg. Egyszerre szerette az Egyházat és a szegényeket. Delbrêl és barátnői hamarosan nagyon sok ember számára jelentettek támpontot, sokan osztoztak hitükben és fogadták örömmel a minden különbséget legyőző szeretetüket. A Ferenc pápa által sokat emlegetett világba kilépő Egyház előfutárai voltak, azé az Egyházé, amely a világ sebei fölé hajol. Egy olyan világnak siettek a segítségére, egy olyan világba vittek reményt, amelyen az elkeseredés uralkodott. Madeleine harminc éven keresztül tevékenykedett csendben a perifériákon úgy, hogy mindvégig szoros kapcsolatban volt az egyházi elöljárókkal, hűséges és engedelmes volt.

Támogatta, hogy a világiak nagyobb szerepet kapjanak az egyházi életben. 1964. október 23-án halt meg váratlanul íróasztala mellett, éppen azon a napon, amikor a II. vatikáni zsinaton először kapott szót egy világi.

A francia püspöki konferencia a kilencvenes években indította el Madeleine Delbrêl boldoggáavatási ügyét. A francia püspökök 2004-es ad limina látogatásán II. János Pál pápa példaként állította látogatói elé és azt kívánta: „ragyogó tanúságtétele segítsen minden hívőt, hogy pásztorukkal egységben gyökeret verjenek a másokkal közös életben és a különféle kultúrákban, hogy átjárja ezeket az evangélium újdonsága és ereje.”

1950-ben, a szegényeket és a munkáspapok tevékenységét támogató Suhard bíboros temetése után ezt írta: „Ha felelősek vagyunk azért, hogy az emberek elveszítették Istent, talán ezért egy kicsit szenvednünk kell, de főképp vissza kell adnunk nekik Istent. Mi nem adhatjuk meg a hitet nekik, de nekik adhatjuk magunkat. A hit belénk helyezte Istent, és így önmagunkkal együtt Őt is adhatjuk a városnak. Arról van szó, hogy mások baját is hordozva velük maradjunk, közöttük – Istennel. (…) Életünket oda kell adnunk a hit szolgálatára, a közöttünk élő Isten szolgálatára. (…) Annak, aki számára Isten halott’, az élő, fáradságot nem ismerő szeretet Isten gyermekeinek hivatását adja hírül, mivel iránta való gyöngéd szeretetünkben nem lesz egyetlen egy olyan gesztus, szó, szívdobbanás sem, amely benne nem Krisztushoz, Isten Fiához fordul; hiszen Krisztus maga mondta nekünk minderről: »Nekem tettétek!«” (P. Szabó Ferenc fordítása)

Forrás: Avvenire.it; Vatikáni Rádió; Vigilia

Fotó: Avvenire.it; Amicidilazzaro.it

Magyar Kurír
(tzs)