Nincs misszió jelenlét nélkül – Tóni atya Chavvakula Lourduraju verbita szerzetessel beszélgetett

A kötetlen beszélgetés a bemutatkozás, tanúságtétel mellett lehetőséget adott a személyesebb történetek elmesélésre és egy kis játékra is. Lourdu atya egy rózsafüzért ajánlott fel annak, aki ki tudja mondani hibátlanul a nevét – erre végül csak Tóni atya tett próbát, amiért kiérdemelte az ajándékot. Aztán az is kiderült, mit jelent maga a név: Lourdu atya a délkelet-indiai Ándhra Prades államban, Rayavaram faluban született, a település százéves templomát a Lourdes-i Szűzanya tiszteletére szentelték. Édesanyja – aki eredetileg hindu családban nőtt fel, és akkor lett katolikus, amikor férjhez ment – Mária nevét adta legidősebb fiának, mely ebben a formában, Lourduraju, azt jelenti: Lourdes királya.

Ándhra Prades állam lakossága többségében hindu, de a Chavvakula család hagyományosan keresztény. Hindu neveltetést kapott édesanyja is mélyen hívő katolikus. Az indiai kultúrában szokás, hogy a nő felveszi a férje vallását, de ez nem csak külsőség; fontosnak tartják, hogy a házastársak teljesen eggyé váljanak a hitben is, a hinduk pedig alapvetően nyitottak más vallások felé.

Többször elhangzott: hagyományosan keresztény. Lourdu atya hangsúlyozta, az indiaiak számára a vallásosság nem tanult viselkedés, életformaként adják át generációról generációra. „A szüleim tanítottak meg imádkozni, a történetekre az evangéliumból, együtt mentünk templomba. Minden házban van imasarok, nálunk is, és minden este vacsora előtt ott volt a helyünk – mesélte. – Amikor így, a mindennapokban megosztjuk egymással a hitet, akkor az természetessé válik.”

Az, hogy pap lett, mégsem volt magától értetődő. Indiában ugyanis a legidősebb fiú kötelessége gondoskodni a szüleiről, ezért amikor elmondta, hogy pap, sőt misszionárius akar lenni, aki majd távoli országba megy, a szülei nehezen fogadták el a döntését. És neki magának is dilemmát okozott mindez. Végül öccse vállalta, hogy gondoskodik a szüleikről. „Ez Isten gondviselése. Ha ő hív, úgy tudja vezetni az életünket, hogy válaszolni tudjunk neki” – tette hozzá Lourdu atya.

Hivatásának megszületésében két példakép játszott fontos szerepet. Gyermekként sokat hallott Kalkuttai Teréz anyáról – a helyi egyházmegyei iskolában, ahova járt, tananyag volt –, az ő élete ösztönözte a jótettekre és a szeretetszolgálatra. A másik példakép a plébánosuk volt, aki mindig boldog volt, látszott rajta az evangélium öröme, és amikor misét mutatott be, valósággal ragyogott. „Ez vonzott, olyan akartam lenni, mint ő” – mondta a verbita szerzetes.

Először azt gondolta, egyházmegyés pap lesz, de verbita atyáktól hallott a misszióról, arról, milyen egy egészen más kultúrában élni, és ez annyira megragadta, hogy fiatalon, tizenhét évesen belépett az Isteni Ige Társaságába. „Akkor még nem tudtam, milyen nehéz, mennyi áldozattal jár átlépni egy másik kultúrába, megtanulni egy másik nyelvet, egy másik nép gondolkodásmódját.”

2005-ben, kispapként érkezett Magyarországra tengerentúli gyakorlatra, de első missziós útjának nem ezt tartja. „Mielőtt beléptem a rendbe, a verbiták elküldtek egy hivatásgondozó programra. Korábban nem hagytam el Rayavaramot. Számomra akkor az a falu volt az egész világ, addig nem is volt lehetőségem utazni. Felírták egy papírra, hova kell mennem, felszálltam a buszra, és olyan izgatott voltam, végig azt néztem, mikor érek oda. Csak 50-60 kilométerre kellett mennem, de utólag úgy gondolom, ez volt az első missziós utam.”

Magyarországra egy esős szeptemberi napon érkezett. „Azt szoktuk mondani, Délkelet-Indiában háromféle idő van: meleg, melegebb, legmelegebb. Az itteni időjárás hatalmas kihívás volt, néha még most is az. Mondták, hogy itt jobban fel kell öltözni, de ez nagyon furcsa volt számomra; itt vettem meg az első zárt cipőmet. Az ételeket is nehéz volt megszokni, Indiában főleg vegetáriánus fogásokat ettünk. Itt pedig mindennap, már reggelire húst adnak. Sokszor volt honvágyam, különösen az elején…

Rengeteg kihívással kellett megküzdenem, de láttam, Isten tervei mások, mint az enyémek. És mindennap igent kell mondani az övéire.”

És hogyan boldogult a híresen nehéz magyar nyelvvel? Az sem volt könnyű, hiszen, ahogy Lourdu atya megfogalmazta, a magyar nem hasonlít semmilyen más nyelvre. „Küzdelem volt, de kaland is megtanulni magyarul. Ez egy különleges nyelv, és valahogyan nagyon megszerettem. A magyar nyelvben gyönyörű szavak vannak, sokféleképpen fejeznek ki dolgokat, és a magyarok udvariasan, édesen beszélnek.”

Lourdu atya 2010-ben tett örökfogadalmat, majd 2012-ben szentelték pappá Indiában; azért ott, mert szerette volna, ha ezt a kegyelmet a családjával együtt ünnepelheti. Ráadásul ő az első, aki pap lett a falujából, és ez önmagában tanúságtétel volt, megerősítette az egész plébániaközösséget. „Nagyon sokan eljöttek a szentelési misére, kétezer vendég volt – emlékezett vissza. – Hindu, muszlim rokonaim, barátaim is megtiszteltek a jelenlétükkel, ők is kérték az újmisés áldást.”

Egy évig Pécsett szolgált, majd 2013-ban a körömi plébániára került, aminek vezetését nem sokkal korábban vette át az Isteni Ige Társasága. A rendtartomány kiemelt missziós feladatnak tartja a cigánypasztorációt, e feladat koordinálását bízták fiatal papként Lourdu atyára. „Töprengtem, kételkedtem, aggódtam, mit is tudnék tenni. Aztán házról házra járva meglátogattam a családokat, és látva a mérhetetlen agyagi és lelki szegénységet a Lélek tüze fellángolt bennem. Éreztem, küldetésem van itt, hogy – amint egyszer Lankó József atya, Alsószentmárton plébánosa is tanácsolta – nem elméletekkel, nagy tervekkel kell odamenni az emberekhez, hanem irgalmas szívvel. Szeretni kell őket.”

Úgynevezett családmissziót indítottak a verbiták a körömi plébánián és a hozzá tartozó Girincsen, személyesen felkeresték, megismerték és meghívták a családokat. Közösséget építettek. Sok egyházi és karitatív programot indítottak az önkéntes munkatársak segítségével. Lourdu atya megjegyezte: „Ha valamit sikernek mondhatok, akkor az az, hogy az emberek megérezték: elfogadják, szeretik őket, van helyük a közösségben, hogy az Egyház az övék is.”

Lourdu atya hat és fél év után búcsúzott el a körömi közösségtől, idén szeptemberben missziós titkárrá nevezték ki. Fő feladata a missziós animáció irányítása a rendtartományban, vagyis a missziós öntudat ébresztése az emberekben különböző programok által. Ide tartoznak a plébániai missziós hétvégék, a nyári táborok, a világmisszió országos ünnepei… Lourdu atya sorolta a feladatokat, de bármilyen szerteágazó is a szolgálata, kirajzolódott, a legfontosabb jelen lenni az emberek életében. „Papok, szerzetesek vagyunk, de az emberek között emberek vagyunk. Így visszük el Jézust másokhoz. Nincs misszió jelenlét nélkül.”

Fotó: Lambert Attila

Szalontai Anikó/Magyar Kurír