Radics Vilma nővérre, az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregáció tagjára emlékezünk

Vilma nővér hosszú földi életében sokat utazott vonaton és repülővel. Rokonai elbeszéléséből tudom, hogy volt egy furcsa szokása: ha megkérdezték tőle: „Mikor jössz?”, válaszában nem érkezésének dátumát és idejét adta tudtul, hanem indulásának idejét, nem kis bosszúságot okozva az őt váró rokonságnak.

Most is csak indulásának idejét tudjuk. Az érkezéséért imádkozunk és hittel reménykedünk. 2018. szeptember 9-én, vasárnap reggel 7 órakor indult a földi életből a halál kapuján keresztül a túlvilági örök életbe, a mennyei Atya elé.

Indulásának érdekes körülményei voltak: szeptember 9-én avatták boldoggá Strasbourgban Alfonza anyát, az Isteni Megváltó Nővéreinek alapító anyját. Ebbe az apácarendbe lépett be az 1940-es évek elején Vilma nővér.

Szeptember 9-én, vasárnap az Arad megyei Zimándra mentem búcsút tartani, Szűz Mária szent nevének ünnepe alkalmából. Ez a plébánia arról volt híres, hogy a kommunista időben ide kerültek büntetésből „kényszerplébánosnak” a román Securitate által vegzált papok. Vilma nővérnek volt egy lazarista szerzetespap unokatestvére: Mészáros Antal CM, aki a nagyváradi lazarista rendház tagja volt. Mivel nem nézték jó szemmel apostoli működését, a Securitate jó messzire, Zimándon jelölte ki papi szolgálatának helyét. Az atya 30 évig volt itt plébános. Az ünnepi ebéden, a helyi papok dicsérőleg és sokat beszéltek Vilma nővér unokatestvéréről, viszont faggattak származásáról és szerzetesi előéletéről, mert arról sohasem beszélhetett nekik Antal atya. Beszámolómban említettem többször is Vilma nővért, mint élő unokatestvérét, akit jól ismert. Így volt számomra jelen Vilma nővér halála után, déli 12 órakor.

Ezek a körülmények lehetnek véletlen egybeesések is… De ahogy Szent Ágoston fölteszi hatalmas művében, Az Isten városában a kérdést: „Vajon Isten akaratán kívül történhet-e valami a városban, amit ő nem akart?” „Nem!” – feleli Ágoston, úgy mi is megállapíthatjuk, hogy Vilma nővér földi létéből való indulása olyan volt, ahogy Isten is akarta: e körülmények miatt is nagyon szép.

[Életét] két dolog kiemelkedő módon jellemezte: az alázat és az áldozat. Egyszer elmesélte nekem, hogy apácajelölt idejében édesapja, Ignác bácsi meglátogatta. Leányát a sertésól korlátjának takarítása közben találta. Megjegyezte: „Lányom, ezt otthon is lehet csinálni, gyere haza!” Vilma nővér nem ment, maradt a nővéreknél és alázatosan teljesített minden alacsonyabb rendű munkát is. Sokszor elgondolkoztam rajta, vajon manapság melyik rendi növendék tenné meg ugyanezt?

Rendje óvónőnek szánta, el is végezte az óvónőképzőt Sopronban, és 1947-ben letehette első szerzetesi fogadalmát. Rendi élete kezdetén volt, amikor a szétszóratás évei következtek. El kellett hagynia a zárdát és ismét szüleire, testvéreire és vér szerinti rokonaira támaszkodhatott. Szeretett volna dolgozni és munkát vállalni, de előélete miatt, mert tudták, hogy apáca, mindenünnen elbocsátották. El tudjuk mi képzelni azt a megaláztatást és lelki gyötrelmet, amit Vilma nővérnek ilyenkor el kellett viselnie? Talán Ady Endre tudta ezt az élményt és tapasztalatot a legjobban megfogalmazni egyik versében: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten”. És valóban átölelte őt az Isten, munkát is kapott olyan helyen, ahová nem vágyik az ember dolgozni menni: a budapesti Benczúr utcai elfekvőben.

Lényegében ez a fajta peremre szorítás nemhogy elválasztotta volna Krisztustól Vilma nővér életét, hanem közelebb hozta hozzá: mivel az elfekvőben lévő beteg, magára hagyott szenvedő emberekben, akiknek jövőjük csak a halál és elmúlás lehetett, maga Krisztus szenvedett, és bennük Vilma nővér Krisztusnak szolgált.

Itt, ezen a mélyponton, ahol Krisztussal találkozhatott, született meg az életre szóló megoldás. Valaki azt ajánlotta neki, hogy végezze el a betegápoló képzést. Elvégezve a MÁV Kórházban kapott állást, majd főnővér lett, és 46 év után innen ment nyugdíjba.

A kórházi szolgálat idején Isten megjutalmazta őt rengeteg lehetőséggel, baráti kapcsolatokkal, amit rendje, embertársai és családja érdekében kamatoztatott. Isten ismertté és a kórházi körökben híressé is tette, szinte egy referenciaponttá vált, olyannyira, hogy az ÁVO az Andrássy út 60-ba is behívatta őt, akit a rendszer ellenségének tartottak.

Mi [szerzetesek] mindent elhagytunk Jézusért: emberi kötődéseinket; az anyagiak birtoklását; és legfőképpen lemondtunk saját akaratunkról. De az a Jézus, aki szorosabb követésére ilyen feltételekkel hívott meg, száz annyit ígért, már itt a földön mindenből: apából, anyából, testvérből, házból...

Mi, akik most körülálljuk ezt a koporsót, mi vagyunk Vilma nővér száz annyija: lelkileg testvérei, gyermekei és barátai. Hogy milyen módon váltunk azzá, mindenki tudja és érzi lelke mélyén és szívében. De annyi bizonyos, hogy mindannyian, akik közelebbi kapcsolatban álltunk vele, tudjuk, hogy az „életet” tanultuk tőle.

Fotó: Perger Gyula

Magyar Kurír