Vissza-visszatérni a forráshoz – Vass Csaba Imre CM a lazarista rendről és Isten nyomairól

Az első lelkinapon készítettek interjút Vass Csaba Imrével, ami a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye honlapján jelent meg.

– A Maros megyei Görgényüvegcsűrön született 1984-ben, jelenleg Nagyváradon szolgál. Azt olvastam, magyarországi tanulmányai alatt került közel a rendhez. Így volt?

– A nyolcadik osztály elvégzése után adódott egy lehetőség, hogy Budapest mellett, Szobon folytathassam tanulmányaimat. Kollégista voltam, és az iskola, amelybe jártam, a lazaristáké. Így ismertem meg a lazarista szerzeteseket, a rendet és a lelkiséget.

– Magyarországon mekkora a lazarista közösség?

– A magyar tartomány hét főből áll most, hatan vagyunk aktívak. Ez az egyik legkisebb tartomány a világon, de még önállóan működik. A nagyváradi rendház, ahol ketten vagyunk, úgyszintén a magyar tartományhoz tartozik. Budapesten működik négy testvér, de van a rendnek még két intézménye: az egyik, ahogy említettem, Szobon, de ott most nem lakik egy szerzetesünk sem, illetve Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem campusán van egy egyetemi kollégiumunk, amelyet egy világi igazgató vezet.

– Mi a rend karizmája?

– Az elsődleges karizmánk a misszió, beleértve a népmissziókat. Nagyon sok egy-két hetes népmissziót tartottak a lazaristák, a negyvenes évekig elég intenzíven működtek. De vannak külmissziók is. Világviszonylatban nézve a lazaristák társasága háromezer fős közösség. Európában a nagyobb tartományok Lengyelországban, Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban vannak. Egy másik fontos küldetése a rendnek a szeretetszolgálat, a szegényekre való odafigyelés. Páli Szent Vince, az alapító ezt tartotta nagyon fontosnak. Harmadik irányként pedig a papképzést nevezzük meg. Maga az alapító, Szent Vince kezdte meg Párizsban ezt a szolgálatot. A papság számára minden héten konferenciákat szervezett, hogy a folyamatos képzés jelen legyen a papok életében, lelki és tudományos területen egyaránt.

– A Szatmári Római Katolikus Egyházmegyébe a karizmának megfelelően a papok lelki építése céljával érkezett…

– A paptársakkal közösen arról elmélkedünk, hol van a forrása a papságunknak, hová kell visszatérnünk időről időre. Minden kegyelem forrásától, Krisztustól indult el a hivatásunk. Éppen ezért Pál apostolnak a nagyon rövid, határozott, megrágott, megélt kijelentését vizsgáltuk: „Tudom, kinek hittem” (2Tim 1,12). Ez utal egy tudatos döntésre, amit válaszként adunk a meghívásunkra, utal arra a forrásra, amelyhez vissza kell térnünk. Kinek hittem? Kihez tartozom? Kitől indul az én küldetésem? Honnan merítem az erőt? A „hittem” egy múltbéli eseménynek tűnhet, de hatása van a jelenre. Ahogy a hivatás bontakozik minden papnál, szerzetesnél, hittel áll hozzá. És ez jelent egy ráhagyatkozást is, mert sok mindent nem tudunk, amikor eldöntjük, hogy elindulunk ezen az úton. Olyankor csak egy valami világos az ember számára, hogy Krisztussal és Krisztus mellett akar haladni. De hogy merre visz majd az út, milyen kanyarok, feladatok, kihívások, örömök és nehézségek lesznek, az a ráhagyatkozás területéhez tartozik.

– Kötelező érvényű az, hogy az ember – függetlenül attól, hogy pap vagy világi – el-eltávolodik Istentől, hogy megkopik az élmény, a lendület, a hit?

– Olyan értelemben kötelező, hogy ha nem teszek ellene, akkor be fog következni. Mint ahogy, ha nem eszem, akkor legyengül a szervezetem. Ugyanígy a pap életében is, ha erre a forrásra, a minden kegyelem kútfejére nem figyel, akkor ez bekövetkezik.

– Hogyan kell erre jól odafigyelni, mit tud javasolni?

– Nagyon fontos, hogy ne váljon rutinná az, hogy papok vagyunk, hogy szerzetesek vagyunk, hogy keresztények vagyunk. Amikor az ember úgy érzi, hogy megtanult valamit, olyan rutinos kezd lenni aztán. Tud valamit, rutinosan végzi, de nem biztos, hogy tudatosul, amit tesz. És bármit is teszünk – legyen az gyóntatás, szentmise ünneplése –, sosem szabad megengednünk, hogy megszokásból tegyük. Akkor hiányozni fog mögüle az élő kapcsolat. Ott egy találkozás van, és ha erről megfeledkezünk, akkor felületes lesz minden. Éppen ezért mindig tudatosan térjünk vissza oda, ahonnan indultunk, a gyökerekhez. Újítsuk meg az akkor kimondott ígéreteket vagy fogadalmakat – a szerzetesek esetében. Ezek újra tudatosíthatják bennünk a kezdeti lelkesedést, ami akkor elindított bennünket, mert valami elindított bennünket ezen az úton. Így élő lesz a szentségekkel való találkozásunk, élő lesz az emberekkel való kapcsolatunk.

– A forráshoz való vissza-visszatérés ugyanúgy érvényes a világi hívekre is.

– Mindenkinek, aki elindul az istenkapcsolat útján – és keresztségünktől fogva erre kaptunk meghívást mindannyian – nyitottsággal kell járnia, hogy fölfedezze Isten nyomait az életében. Nem fogjuk talán ezt mindennap látni, de szükséges, hogy megragadjunk egy-egy olyan pillanatot, amikor tudtuk, hogy jelen volt az Isten, éreztük a közelségét, ott volt mellettünk, éreztük a bátorítását, a Lélek fuvallatát. Kell minden hívőnek ilyen élmény, hogy aztán ezekhez visszatérjen, ezekből erőt tudjon meríteni, mert valamikor sötét völgyekben járunk, nem látjuk mindig annyira tisztán, hogy közel van az Isten. Ha vissza tudunk térni ezekhez a biztos pontokhoz, amikor tapasztaltuk, hogy ott volt Isten az életünkben, újra fel tudjuk venni a fonalat, és újra szőni tudjuk a vele közös történetünket.

Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír