Zárva a templom? – Zsidó testvéreink példáját követve tegyük szent hellyé az otthonunkat

David Neuhaus SJ a szentírástudomány professzora, a Jézus Társasága helyi közösségének elöljárója, 2009 és 2017 között pedig a jeruzsálemi latin pátriárka megbízásából a héber nyelvű katolikusok lelkipásztora volt. A The Tablet című angol katolikus hetilap legfrissebb számában Tanulhatunk zsidó testvéreinktől címmel arról ír, hogy a koronavírus-járvány menyire nehézzé teszi a közösségi vallásgyakorlást. És bár az online térnek köszönhetően a legváltozatosabb kísérletek történnek a személyes jelenlét pótlására vagy legalábbis részleges ellentételezésére, „sok katolikus elárvulva érzi magát az Egyházban, melyet valósággal megbénítanak a vírus terjedésére – nagyon helyesen – meghozott korlátozó intézkedések”.

Cikkében David Neuhaus SJ felidézi, hogy ortodox zsidó barátai minden évben meghívják a zsidó húsvét, a pészah megünneplésére, és már eddig is milyen sokat tanult abból, ahogy ők imádkoznak az otthonukban. Most pedig, hogy a keresztények többsége el van szakítva a szentségektől, még inkább szembetűnő a különbség a zsidó és a keresztény vallásgyakorlat között – írja. Az Ószövetség népénél korábban ugyancsak a jeruzsálemi nagytemplom köré szerveződött a vallásgyakorlat, és annak Kr. u. 70-ben történt lerombolása végzetes csapást mért a papi kaszton és az egy, központi szent helyen alapuló kultuszra. A rabbik ezután újrafogalmazták, hogy mit is jelent zsidónak lenni, és ezzel újfajta tudatosság kezdett kialakulni. Kidolgoztak egy rendszert, amelyben a templom szerepét a zsinagóga és a családi otthon vette át, az ősi idők papjainak helyébe pedig a rabbik és a szülők léptek, s ezzel két, párhuzamos, egymást kiegészítő liturgia alakult ki.

Az otthoni ima ráadásul központi jelentőséggel bír, mely nélkül a vallásgyakorlás nem volna teljes. Ennek szemleletes példája, hogy az egyik legnagyobb zsidó ünnep, a húsvét központi rítusának helyszíne nem a zsinagóga, hanem a családi asztal. A Haggáda néven ismert szertartáskönyvön alapuló liturgiát az apa vezeti, az anya segítségével, és felidézik őseik megszabadulását Egyiptomból, valamint Isten folyamatos jelenlétét az egymást követő nemzedékek életében. A család legifjabb tagja ilyenkor kérdéseket tesz fel az ünnepről és annak szokásairól, s a válaszokat aprólékosan kidolgozott ceremónia keretében kapja meg. A szerző felidézi, hogy kisgyermekként mekkora élmény volt a székre állva feltenni szüleinek az ilyenkor szokásos négy kérdést, s így részévé válni az ősök hagyományának.

De hasonló történik minden héten, mielőtt a család elmegy a zsinagógába: az édesanya, gyakran lányai kíséretében, meggyújtja a szent nap kezdetét jelző gyertyákat, majd a templomból hazatérve ismét fontos szerepet kap az otthon, a közös vacsorával, a szombatkenyér megszegésével és a hálaadással.

A liturgia megünneplése a zsidó háznál, a szülővel mint celebránssal, a gyerekek teljes részvételével és az otthonnal mint szent helynek az elismerésével olyan példa, amelyet mi, katolikusok is szem előtt tarthatunk.

„Érdemes tanulnunk zsidó felebarátainktól, és újragondolnunk az otthon szerepét hitéletünkben. Hiszen a kereszténység megszületésekor a templom és az otthon egyaránt központi jelentőségű volt. »Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt«” – zárja írását Az apostolok cselekedeteiből vett idézettel David Neuhaus SJ.

Forrás: Jezsuita.hu

Fotó: The Tablet

Magyar Kurír