„Az első lépések Istene”

Ebben az evangéliumi szakaszban Jézus az elveszett juhot felkutató pásztorról, az elgurult drachmát kereső asszonyról, továbbá a tékozló fiút hazaváró édesapáról szóló példabeszédet mondja el, amelyekben feltárja nekünk, hogy milyen az Isten. A példázatok füzére elsősorban három dolgot emel ki a mennyei Atyával kapcsolatban.

Mindegyik történetben hangsúlyt kap, hogy egy elveszett állatot, tárgyat, illetve személyt keres valaki: a pásztor az elkóborolt bárányt, az asszony az elgurult pénzérmét, az édesapa a hazatérő fiait. A kezdeményező az, aki keresi, ami, illetve aki elveszett. Az első lépéseket a pásztor, az asszony és az édesapa teszi meg, amikor otthagyja a maradék nyájat, hogy megtalálja az eltűnt juhot; amikor kisöpri az egész házat, hogy meglelje a pénzt; illetve amikor mindennap az utat kémleli, hátha hazajön kisebbik fia, végül pedig, kimegy idősebbik fiához, hogy hazahívja őt (Lk 15,4.8.20.28). Jézus ezzel arra akar rámutatni, hogy Isten keresi az embert, nem mond le róla. Az Úr, ahogy Ferenc pápa fogalmaz, „az első lépések Istene”, szereti az egész teremtett világot, s különösen a teremtés koronáját: az embert. Ünnepeljük tehát azt a jó hírt, hogy Isten által keresett és szeretett emberek vagyunk. Ő hűséges hozzánk. Ez az örömhír arra hív bennünket, hogy mi magunk is merjünk kilépni kényelmünk megszokott keretei közül, és induljunk el mások felé, hogy tanúságot tegyünk nekik Isten nagylelkű szeretetéről.

Közös motívum az epizódokban az öröm is. Hiszen a három szereplő örül annak, hogy megtalálta az elveszett juhot, drachmát és fiút. Az evangélista továbbá azt is hangsúlyozza, hogy egyikük sem tartja meg csupán magának ezt a boldogságot, hanem megosztja azt másokkal is (Lk 15,5-6.9.23–24.32). Ezáltal az isteni Mester azt tanítja nekünk, hogy a mennyei Atya minden embernek örül. Számára mindenki fontos és kedves. Legyen erőforrásunk tehát az a bizonyosság, hogy Isten ránk mosolyog, örömét leli bennünk is! Az Úr ugyanakkor arra is bátorít minket, hogy ezt az örömöt mi is adjuk át másoknak, osszuk meg velük, megújulást nyújtva ezáltal azoknak, akiknek a szívéből kilopták a boldogságot és a reményt.

Végül valamennyi példabeszédben megjelenik az irgalom és a megbocsátás témája is. A pásztor nem szidja le a bárányt, hanem gyengéden a vállára veszi, és hazaviszi a nyájhoz (Lk 15,5). Az édesapa nem hagyja, hogy fiatalabbik fia végigmondja önmagát vádló beszédét, hanem átöleli, díszes ruhába öltözteti, és lakomával ünnepelni kezdi (Lk 15,20–24). Az első két elbeszélést maga Jézus is úgy összegzi, hogy nagy öröm van a mennyben a megtérő bűnösök miatt (Lk 15,7.10). Vagyis a Mester arra kíván rávilágítani, hogy Isten irgalma nagyobb minden bűnnél. Ő mindig kész arra, hogy szelíden megbocsásson. Ennek tükrében ünnepeljük mi is azt az örömhírt, hogy nincs az a bűn, amit ha őszintén megbánunk, meg ne bocsátaná az irgalom Istene. De az isteni irgalom megtapasztalása bennünket is arra ösztönöz, hogy megbocsássunk, és irgalmasak legyünk mindenki iránt, felfedezve bennük testvéreinket. Mert a háború, ahogy a tékozló fiú fivérének esetében is látjuk (Lk 15,30), ott kezdődik, amikor a másik emberben az ellenséget vesszük észre. A béke megteremtése ezzel szemben akkor kezd megvalósulni, amikor felfedezzük az előttünk álló emberben a testvérünket, és ennek fényében fordulunk felé (Lk 15,32).

Szemléljük együtt a minket kereső, nekünk örvendező, irgalmas mennyei Atyát, aki „az első lépések Istene”, s hagyjuk, hogy nagylelkű szeretete bennünket is átalakítson!

Nyúl Viktor