Az Ige testté lett és közöttünk verte fel sátorát (Jn 1,14) – Sorok a János-evangélium prológusáról

Jézus születésének körülményeiről Szent Lukács ír a legrészletesebben evangéliumának második fejezetében. Nem kétséges, hogy Lukács elbeszélése Mária és József betlehemi útjáról és szálláskereséséről, Jézusnak egy barlangban történő születéséről, valamint a pásztorok látogatásáról erőteljesen meghatározza a karácsonyra való készületet és a karácsony ünneplését. Gondoljunk a Szállást keres a Szent Család szép hagyományára, a betlehemek készítésére vagy a pásztorjátékokra.

Az egyházi liturgia is fontosnak tartja a születéssel kapcsolatos körülmények felidézését, ezért az éjféli szentmisében és a reggeli órákban tartandó pásztorok miséjében Lukács gyermekségtörténetéből hangzik el egy-egy részlet. Karácsony ünnepi miséjében azonban már más jellegű evangéliumi szakaszt olvasunk fel, éspedig Szent János evangéliumának prológusát (Jn 1,1–18). Bár ez a szakasz nagyon ünnepélyes, talán mégis kicsit száraznak és monotonnak érezhetjük a Lukács-evangélium élénk elbeszéléseihez viszonyítva. Ráadásul a jánosi szövegből hiányoznak a karácsony ünnepéhez kötődő, számunkra oly kedves motívumok. Nincs szó benne barlangról, állatokról, jászolban fekvő kisdedről, Isten dicsőségét hirdető angyalokról és a pásztorokról. Ennek ellenére Egyházunk nagyon tudatosan választotta ezt a szakaszt karácsonyi evangéliumul. Ezzel is igyekszik megóvni minket egy csupán külsőségekre és érzelmekre összpontosító, felületes ünnepléstől, amely elsiklik a lényeg felett. Karácsony ünneplése csak akkor igazán gyümölcsöző, ha hittel közeledünk az ünnepelt titokhoz, s ezáltal keresztény létünkben és elköteleződésünkben akarunk megerősödni.

A János-evangélium prológusából a 14. vers mondata tárja elénk karácsony misztériumának lényegét: „Az Ige testté lett, és közöttünk verte fel sátorát, s mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” Érdemes hosszasabban elidőzni ennél a tömör, de teológiailag végtelenül gazdag mondatnál, amely az Ige (Logosz) megtestesülését hirdeti. Erről az Igéről a prológus bevezető versei (1,1–2) azt állítják, hogy öröktől fogva létezik, Istennel (az Atyával) szeretetközösségben él, s maga is részese az isteni természetnek. A 14. vers szerint ez az öröktől fogva létező Ige, aki egyúttal „az Atya Egyszülöttje”, valóságos ember lett. Figyelemre méltó, hogy a görög szövegben olyan főnév szerepel itt (szarx), amelynek alapjelentése: hús. Ez a szó nem hagy kétséget afelől, hogy az örök Ige tényleges (hús-vér) emberi testet vett fel, s nem csupán látszatra hasonlított az emberekhez. Ugyancsak sajátos a „közöttünk verte fel sátorát” szófordulat. Számunkra a „közöttünk lakozott” forma a megszokottabb, de itt is hasznos egészen szó szerint fordítani a görög kifejezést. A „sátorozás” motívumával kapcsolatban többféle vonatkozási lehetőséget is megfontolhatunk. A sátor főnév a Biblia néhány helyén (Bölcs 9,15; 2Kor 5,1.4; 2Pét 1,13.14) a mulandó emberi testet jelöli. Így a „közöttünk verte fel sátorát” kifejezés is utalás lehet arra, hogy a megtestesüléssel az örök Ige osztozott a korlátokhoz kötött emberi létben. Ugyanakkor a sátorozás motívuma eszünkbe juttathatja „a szent sátort” is, amely a pusztai vándorlás során Istennek a népével való együttlakását jelezte. A Kivonulás könyvében olvassuk, hogy Istentől kapott parancs alapján Mózes elkészített egy sátrat, amelyben a tízparancsolatot magában foglaló szövetségládát helyezte el (Kiv 25–31). Ez a sátor Isten lakóhelyének számított. S így a „szent sátor” révén Isten együtt lakozott és együtt vándorolt az izraelitákkal. Az Úr számára lefoglalt sátorba csak kiválasztott személyek léphettek be, főként Mózes. Ő az, aki rendszeresen betér a szent sátorba, és ott közvetlenül Istennel találkozva láthatja Isten dicsőségét. Szintén a Kivonulás könyvében van szó arról, hogy az Istennel való találkozás után Mózes arca, az isteni dicsőségtől áthatva, úgy ragyogott, hogy az izraeliták nem tudtak rátekinteni. Ezért Mózes egy leplet helyezett az arcára, s úgy fordult honfitársaihoz (Kiv 34,29–35).

A megtestesülés következtében Istennek a népe körében történő „sátorozása” még közvetlenebb és még teljesebb lett. S ahogy annak idején „a szent sátorban” látható volt Isten dicsősége, ugyanúgy vált láthatóvá ez a dicsőség az Atya egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Ezért írhatja a prológus szerzője: „láttuk dicsőségét”. Ám korábban csak Mózesnek és néhány kiválasztottnak volt lehetősége közvetlenül megtapasztalni ezt a dicsőséget. A Jézus Krisztusban feltáruló dicsőség viszont mindazok számára foghatóvá vált, akik a megtestesült és velük együtt vándorló Igét hittel befogadták. Leszámítva a színeváltozás jelenetét (amelyről egyébként János evangéliuma nem tudósít), ez a dicsőség nem félelmet keltő ragyogásban, hanem Jézus Krisztus tekintélyt hordozó szavaiban és tetteiben mutatkozott meg. Nagyon tanulságos, hogy János evangéliuma szerint a tanítványok éppen Jézus első csodája révén ismerik fel a Jézusban feltáruló dicsőséget (Jn 2,11). A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn jól mutatja Jézus isteni hatalmát és tekintélyét, de azt is, hogy ő az emberek megsegítése és üdvözítése érdekében cselekszik. A benne feltáruló dicsőség nemcsak láthatóvá válik, hanem egyúttal ajándék is azoknak, akik a megváltás által Isten gyermekeivé válnak (Jn 1,12; 17,22).

Elgondolkodtató, hogy a bizánci liturgiában a János-evangélium prológusát húsvét ünnepén olvassák fel evangéliumi szakaszként. Görögkatolikus testvéreink tehát húsvéti távlatban tekintik azt a szöveget, amely számunkra, latin rítusú római katolikusok számára karácsonyi perikópa. A prológus húsvéti távlatban való szemlélése teljes mértékben jogos. Nem feledhetjük azt, amit a II. vatikáni zsinat kinyilatkoztatással kapcsolatos dokumentuma világosan leszögez: maguk az evangélisták a húsvéti és a pünkösdi tapasztalatok fényében elevenítették fel és értelmezték Jézus életének eseményeit (Dei Verbum, 19.). A megtestesülés is előreutal a húsvétra: nemcsak abban az értelemben, hogy Jézus halála és feltámadása valósítja meg a megváltást, hanem úgy is, hogy a feltámadással válik egyetemessé az, ami Jézus földi életében térhez és időhöz kötött.

Isten egyszülött Fia a szó fizikai értelmében együtt „sátorozott” és vándorolt kortársaival, de csak azokkal, akik abban az időben éltek. A benne lévő dicsőség azok számára volt megtapasztalható, akik személyesen találkoztak vele. Feltámadása után azonban jelenléte minden korláttól mentes. Ígérete, miszerint „Veletek vagyok mindennap a világ végéig”, minden kor és minden terület keresztényeire vonatkozik. Jelenléte nyilván különböző formákban valósul meg, de számunkra, magyar katolikusok számára – akik az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülünk – különösen az Eucharisztia emelkedik ki ezek közül. Tudomásom szerint az eucharisztikus kongresszusnak, bár új hangszerelésben, ugyanaz lesz a himnusza, mint amit az 1938-as kongresszusra írtak: Győzelemről énekeljen... S ennek a himnusznak az első versszaka így fejeződik be: „Krisztus újra földre szállott, / vándorlásunk társa lett; / mert szerette a világot, / kenyérszínbe rejtezett.” Ezek a sorok igen találóan kapcsolják össze a Jn 1,14-ben kifejeződő karácsonyi misztériumot az Eucharisztiával. A megtestesüléssel Isten egyszülött Fia valóban „vándorlásunk társa lett”. Az Eucharisztiában mint Krisztus húsvéti ajándékában mi külön-külön, személyesen átélhetjük ennek az együtt vándorlásnak a nagyszerűségét. Amikor karácsonykor részt veszünk a szentmisén, egyszerre adhatunk hálát a megtestesülésért és az Eucharisztiában való jelenlétért. A templomban felállított betlehem előtt állva felidézhetjük a múltbeli közénk jövetelt, a tabernákulumra tekintve pedig köszönthetjük a jelenben közöttünk lakó Urat: „Üdvözlégy, szent test, ki szűztől születtél” (Hozsanna, 137. ének).

Kocsis Imre professzor

Fotó: Merényi Zita

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. december 22–29-i ünnepi számában jelent meg.