„Betért hát, és velük maradt” (Lk 24,29) – Veres András húsvéti köszöntése

Nézőpont – 2020. április 12., vasárnap | 8:00

Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke húsvéti köszöntését olvashatják az alábbiakban.

Mennyire más ez az ünnep, mint máskor – mondjuk talán kissé csalódottan, amikor telefonon örömteli húsvéti ünnepet kívánunk egymásnak. Hiányoznak az allelujás énekeink, mert otthon mégsem illik olyan hangosan, szívből jövőn énekelni, mint a templomban. Eszembe jut egy idős barátomnak – aki azóta bizonyára az angyali kórust erősíti az Úr színe előtt – sok évvel ezelőtti húsvéti beszámolója. A plébániai énekkar oszlopos tagja volt ő, amíg egészsége engedte. Nagyon szép hanggal áldotta meg az Úr, szeretett és tudott is énekelni. Az említett húsvéti napon felhívott telefonon köszönteni, s azt mesélte, hogy a húsvétéjszakai ünneplés annyira betöltötte a szívét, hogy még reggel is annak az érzésnek a hatása alatt ébredt. Ezért korán kiment a településük melletti erdőbe, hogy igazán szívből jövően, hatalmas hangerővel hadd kiáltsa világgá szívének örömét. Így tett, s még nagyobb öröm töltötte el a lelkét. S hozzátette: „Egy kicsit még Szent Ferencnek is éreztem magam, mert a madaraknak és a vadállatoknak énekelhettem.”

Idén talán sokaknak keblébe szorul a húsvéti ének öröme: „Feltámadt Krisztus e napon, alleluja, hála legyen az Istennek!” De találjuk meg a módját, hogy családtagjainkkal együtt imádkozzunk és énekeljünk. Engedjük, és segítsük is egymást abban, hogy a húsvéti öröm betöltse otthonunkat és családunk életét. A húsvét olyan ünnep, amely nem helyezhető át más időpontra. Nem olimpia vagy valamilyen sportrendezvény ez, amit máskor is meg lehet tartani. A megváltás ünnepei átszövik az egész évet s az életet, attól függetlenül, hogy milyen események történnek körülöttünk. Élnek még velünk olyanok, akik személyesen tapasztalták meg, milyen volt a karácsony, a húsvét a bombázások közepette. Tele volt a szívük félelemmel és aggodalommal szeretteik és a maguk életének esetleges elvesztése miatt. Bár a háborús érzés és a járványtól való félelem most is belopódzhat a szívünkbe, de hála Istennek, ma legalább a bombáktól nem kell félnünk. 

Egyházi életünk mostani eseményei sok hasonlóságot mutatnak az apostolok korának történéseivel. Lukács evangélista számol be az Apostolok Cselekedeteinek könyvében a jeruzsálemi egyház életéről: A hívők „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). Úgy tűnik, napjainkban is szükség van arra, hogy a vallásos életnek ezeket a sarkalatos elemeit megerősítsük. Kell, hogy újra átgondoljuk hitünket, és megújítsuk vallásosságunkat. A családnak mindig nagy szerepe volt a vallásosság kialakításában, de napjainkban valószínűleg még nagyobb szükség van rá. Különösen, ha arra is gondolunk, amit Lukács pár verssel később ír az első keresztényekről: „mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg” (ApCsel 2,46). Most, amikor sokan nem tudnak részt venni a templomi liturgiában, és a házaknál való kenyértörésre (Eucharisztia) sincs lehetőség, akkor a családban végzett közös imádság szerepe és az apostoli hit mélyebb megismerésének szükségessége felértékelődik. Ne mulasszunk el élni az imádság eme lehetőségével! Az apostolok korában a családot „domus ecclesiae”-nek, családegyháznak is nevezték, minden bizonnyal az előbb említett szempontok miatt.

Ezek a „nyugalmasabb napok” lehetőséget kínálnak arra, hogy a felnőttek elmélyüljenek a hitigazságok megismerésében, mert csak így fogják tudni megválaszolni a maguk számára is azokat az egzisztenciális kérdéseket, amelyek a mindennapi életben jelentkeznek – különösen ilyen vészterhes időkben –, és a gyermekeik számára is csak így tudnak eligazító tanácsokat adni. Higgyék el, ez nem pusztán egy elméleti probléma, hanem napi valóság. Sokan ugyanis eléggé bizonytalanok a vallási ismeretek terén, mert hamar abbahagyták a hitismeretekben való tájékozódást, így az sem biztos, hogy legalább maguknak megtalálják a megnyugtató válaszokat az élet számtalan területén: pl. Miért élünk? Hogyan éljünk? Mi lesz velünk a halálunk után? Faludy György költő a saját életének felismerésével segít bennünket rádöbbenni e probléma valódiságára a Régtől sejtettem ezt című versében:

Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,
hogy más is rájön: nyakunkon a kés;
mert ha igaz és nincs Isten az égben,
úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,
csak káosz, ahol minden egyremegy
és mentől többet tud, lát ért az ember,
az élet annál értelmetlenebb: –

rémálom két irgalmatlan setétség
között. Még jó, hogy a vers meg a szépség
tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se.
Kihúzták a festő alól a létrát:
kapaszkodjék, mester, a pemzlibe.

Mikor, ha nem most érdemes ilyen rendkívüli helyzetben foglalkozni ezekkel a kérdésekkel. Különösen, ha ezt közösen, a család többi tagját is bevonva, a Szentírást is fellapozva tesszük, biztosan nagy lelki haszonnal fog járni mindannyiunk számára. Valami hasonló érzést fogunk átélni, mint amiben az emmauszi tanítványoknak volt részük: „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton, és kifejtette az Írásokat” (Lk 24,32)?

Kívánom, hogy minden Kedves Olvasónak legyen része az apostolok felismerésében és örömében, akik a Feltámadottal való találkozás után úgy érezték, hogy ők már nem hallgathatnak arról, amit láttak és hallottak! Egyházunknak és hazánknak sok hiteles, hitéről és reményéről készséggel tanúságot tevő Krisztus-követőre van szüksége most e nehéz helyzetben, de a veszély elmúltával is.

Veres András
győri megyéspüspök

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria

Rembrandt: Az emmauszi vacsora  (1648)