Hetesi Zsolt: Aki művel és őriz, az nem zsákmányol ki, nem tesz tönkre, nem pusztít!

Hetesi Zsolt fő kutatási területe az éghajlatváltozás egyes hatásainak rendszerdinamikai vizsgálata, valamint az alkalmazkodó energetikai és mezőgazdasági rendszerek. Családjával vidéken él.

– Miért volt akkora visszhangja annak, hogy Ferenc pápa 2015-ben enciklikát adott ki, felhíva a figyelmünket a teremtett világ megőrzésének fontosságára?

– A teológiában a teremtett világ védelme egy olyan újfajta vonulat, amely válasz a világ most tapasztalt kihívásaira, melyek közül jelenleg az egyik legfontosabb az ember által okozott környezeti károk kezelése. Ezt természetesen meg lehet tenni materialista alapokon is, de abból hiányzik az Egyház által képviselt értékelvűség.

A teremtett világnak van önértéke is, az embernek pedig kitüntetett szerepet szánt Isten.

A XIX. és a XX. század fordulóján már volt hasonló fontos kérdés, amelyről enciklika született: a Rerum Novarum kezdetű, amely a munkásosztály helyzetével foglalkozott. Valljuk be, azt a játszmát az Egyház elvesztette. A munkásosztály nagy része inkább a szocialista, értékelvűségéből következően materialista alapon álló filozófia mögé állt. Jelentős részüknek sokáig a szocialista gondolkodás adott reményt. Ahhoz, hogy ez kihunyjon, legalább hetven évre volt szükség: ennyi idő kellett, hogy a szovjet kísérlet megbukjon. Visszatérve a Laudato si’ jelentőségéhez: megint van egy, a ’70-es évek óta létező tudományra, mostanra már filozófiára is épülő vonal, amely a környezetvédelemről szól, egyúttal bölcseleti következtetéseket is levon. A pápai enciklika erre is választ keresett. Úgy gondolom, hogy Ferenc pápa ezt a keresztény antropológiában szerette volna elhelyezni, tisztázni.

A humanista környezetvédelem ugyanis – amely alapvetően vagy értéksemleges vagy materialista, esetleg liberális –, döntő többségében nem a konzervatív értékmegőrzést képviseli, másrészt nem olyan antropológiát követ, mint ami a kereszténységnek, így a Katolikus Egyháznak is sajátja.

– Mi a különbség a materialista és a keresztény antropológia között?

– A keresztény antropológiában fontos az ember különleges és egyedi volta, az ember célzott teremtettségének felismerése és az ebből fakadó világ leírása. Egy materialista gondolkodó erről azt mondja, hogy az ember a teremtett világnak nem kiemelkedő eleme. Ezzel szemben

a katolikus antropológia azt mondja, hogy az ember célzottan van teremtve Isten felismerésére és a vele együtt való boldog életre.

Meg kell tehát találni azt az irányzatot vagy azt az utat a környezetvédelem szempontjából, amely e keresztény szemléletnek is megfelel, és filozófiája nem tagadja meg az ember különleges teremtettségének alapjait. Nem lehetünk tehát katolikusként úgy környezetvédők, hogy azt mondjuk, az emberben semmi különleges nincs, egy faj vagyunk a többi között.

– Ennek hangsúlyozása tehát az enciklika legfontosabb mondanivalója?

– Nem feltétlenül. Véleményem szerint, ha a dogmatörténetet nézzük, dogmákat akkor és olyan dolgot illetően kell kimondani, amikor már nyíltan megkérdőjelezik az adott dolog tartalmát. Jézus korában például a páli hittérítő utak környékén némelyek a feltámadás tényét tagadták. Időben két-három évszázadra távolodva Jézus korától azon kezdtek gondolkodni, hogy Jézus Isten-e, vagy olyan, mint egy isten. Aztán felmerült a kérdés, hogy hány természete van, hány akarata van. Ez volt a monofizita, monoteléta viták időszaka. Az Egyház mindig akkor adott ki ezekre vonatkozólag egy dogmát, amikor már meg kellett védeni a helyes tanítást. Tehát az enciklikának, gondolom, az egyik vonala a helyes antropológiára való rámutatás volt. Nem azért írta Ferenc pápa ezt, mert ez az antropológia előtte nem létezett, de már keresztény körökben is kezdtek versenytársai lenni. Ennek ellenére nem ez volt a fő mondanivalója, hanem az ökológiai megtérés.

– Öt év alatt elindult ez a folyamat?

– A világegyházra kisebb a rálátásom, ám saját szemszögemből, Magyarországról két dolgot látok. Egyrészt a világ vezetői megszabhatnák az irányt, az azon megteendő lépések sorozatát, de a politikai és gazdasági élet főszereplői véleményem szerint ritkán nevezhetők vallásosnak keresztény értelemben. Kevés az a vezető, aki hitét nyíltan vállalja. A másik dolog, hogy az emberek – egy hasonlattal élve – olyanok, mintha egy falak közé szorított utcában járkálhatnának csak, annak széltében, hosszában, de azon túl nem léphetnek. Mit értek ezalatt? Egy példával próbálom megvilágítani. Szappant régen, de most is mindenki használ. Harminc-negyven éve volt még Magyarországon szappangyártás. Ötven éve lehet, hogy minden országnak volt saját szappanmárkája. Mára egyetlen magyar nevű szappan létezik, a Baba szappan, de azt is egy brit-holland multinacionális cég gyártja. Példám csak azt akarja megvilágítani, hogy az emberek csak az adott keretek közt tudnak mozogni, azon belül tudnak választani. A példabeli utcán kívül nincs mozgástér. Olyan rendszert kellene tehát kialakítani, ahol az emberek választási lehetősége nagyobb. Ezért azt gondolom, nem lehet a felelősséget kizárólag a helyi fogyasztóra hárítani, mert ő abból választhat, ami már adott.

A döntéshozónak és a vállalatirányítónak sokkal nagyobb a felelőssége, mint a hétköznapi embereknek, hiszen előbbi szabja meg az útját az embereknek. Sokszor viszont ez az út a környezetpusztulás felé vezet.

– Van akkor érezhető hatása az enciklikának?

– Főleg városi, értelmiségi körökben nagy visszhangja volt. Az is igaz, aki eddig nem volt vallásos, az enciklikától valószínű nem lett az, bár sokaknak vált az Egyház rokonszenvesebbé általa. A hagyományos vallásosságban, ami nem egy felnőtt, tudatosan megtapasztalt megtérés-élményére épül, hanem az intézményes vallás keretei között felvett szokásrendszerre, ott kevesebb nyoma, hatása van a Laudat si’-nek. Említhetném akár az én falumat, ahol élek. Itt az ökológiai megtérés helyett néha még a „hétköznapi”, a hit általi megtérést is hiányolom, mindebbe magamat is beleértve. Volt például egy kezdeményezésünk, amikor 5-6 helyi jellegű gyümölcsfát ültettünk a plébánia kertjébe. A plébánoson és néhány más emberen kívül még ezt sem tudta senki. A felelősségteljes fogyasztói magatartás tehát nem valószínű, hogy az enciklikától fog teljesülni. De

az enciklika és a hétköznapi élet között van egy-két lépcsőfok, amit a helyi közösségnek és a helyi egyházi vezetőknek kellene kitölteniük tartalommal. Van, ahol ezt megteszik, van, ahol nem.

– Mit tehet az egyén, mit a nagyobb közösség?

– Induljunk el az egyéntől. Ha a mi családunkat nézzük, akkor az ökológiai lábnyomunk a magyar lábnyomnak körülbelül a hatvan százaléka. Ha mindenki így élne hazánkban, akkor a magyar társadalom fenntartható lenne, mert mi annyit használunk el, amennyit a biokapacitás, azaz az ország egy főre jutó környezeti eltartóképessége adni tud, vagyis amennyit a rendszer szolgáltatásként adni képes. Sokan mások ennél jóval többet használnak el.

Ez nem az ő bűnük, vagy nem az én érdemem.

Nálunk van néhány megoldás a ház energiarendszerében, a közlekedésünkben, a szelektív hulladékgyűjtésben, komposztálásban, a kiskertünkben meg a földjeinken. Ezt bárki megtehetné, bár ez még nem az ökológiai megtérés. Ez csupán a hétköznapi dolgokban történő választás. Célzott állami kampányokra és az azokkal való egyházi együttműködésre van szükség. Néha persze van ilyen, tehát azt sem lehet mondani, hogy erről az emberek nem hallhatnak. Az Egyház ilyen téren ritkábban nyilatkozik meg, talán nem figyelmeztet bennünket elégszer, hogy mindez az Isten akarata, hiszen nem azért kaptuk a Földet, hogy tönkretegyük, hanem – amint a Teremtés könyvében olvashatjuk –, hogy műveljük és őrizzük…

Aki művel és őriz, az nem zsákmányol ki, nem tesz tönkre, nem pusztít.

Ezt a hétköznapokban is meg lehet élni. Ilyen a faültetés, hogy nem öntöm a szennyvizet az árokba, nem szemetelek az utcán, hogy helyi terméket vásárolok. Számtalan dologra hívhatná fel az Egyház az emberek figyelmét. Sajnos csak ritkán hallottam eddig erről püspököt vagy papot beszélni. Persze van kivétel. Az ilyen témákban rendezett konferenciák egy vidéki fejkendős néninek az életétől nagyon távol állnak. Kritikai megjegyzésem is van, hiszen voltam olyan konferencián, ahol az ünnepélyes megnyitó után a döntéshozók a tudományos előadásokat már nem hallgatták meg. Honnan tudnák akkor, hogy mit kell, kellene tenniük?

– Azért az elmúlt öt évben sokfelé történtek előrelépések az Egyházban is…

– Igen. Számos összejövetel született. Sok plébánián, különösen a nagyobbakon jelen van a zöld gondolat. Főleg ott, ahol komoly az ifjúsági élet. Náluk több fogadókészséget, igényt találunk környezetük védelme iránt. Kicsit a vidék miatt vagyok kétségbe esve, ahová minden változás később érkezik. De jó példaként meg kell említenem mindenképpen a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesületet (az ő szolgálatuk révén, velük együttműködésben oldalunkon, a Nézőpont rovatban „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben – a szerk.), amely nagyon értékes munkát végez. Tagjai mindenhová, rendezvényekre, konferenciákra, ifjúsági találkozókra elviszik ezt a gondolatot. Próbálnak az embereknek segíteni, de más nagyon jó kezdeményezéseket is említhetnék, akár a testvéregyházaknál is. Szó sincs arról, hogy semmi nem történt, de lehetne még többet tennünk. Az ökoszociális, ökológiai gondolat teológiája tudtommal a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola kivételével a teológus képzésnek például nem része. Nem elég írni, beszélni róla, ami után sokan azt hiszik, hogy megtették a magukét.

Mindenkinek meg kell értenie, hogy a teremtett világ megőrzése a mi és az utánunk jövő generációk életének záloga, ezért számunkra erkölcsi értelemben parancsoló szükségszerűség.

Fotó: Lambert Attila

Bókay László/Magyar Kurír