„Íme, a te anyád” – A Megváltó és a megváltottak Anyjának ünnepe

Nézőpont – 2021. május 25., kedd | 12:14

Vlaj Márk írását olvashatják, mely a Győri Egyházmegye online magazinjában, a Hitvallásban jelent meg.

Ferenc pápa döntésének megfelelően három évvel ezelőtt az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dekrétumban rendelte el, hogy a pünkösd ünnepe utáni hétfőn Máriát mint az Egyház Anyját ünnepeljük. A Kongregáció állásfoglalása szerint: „ez az ünneplés segíteni fog bennünket arra emlékezni, hogy a keresztény életnek – ahhoz, hogy növekedni tudjon – a kereszt misztériumához, Krisztusnak az eucharisztikus lakomában való fölajánlásához, az ajándékozó Szűzhöz, a Megváltó és a megváltottak Anyjához kell kötődnie”. [1] De mit is jelent az, hogy Mária az Egyház anya?

1. A Mária–Éva párhuzam

Az egyházatyák előszeretettel alkalmaztak tipológiát az üdvösség történelmére vonatkozóan. Ennek lényege, hogy a típus – az előképként értelmezett személy, hely, cselekedet – az Újszövetségben beteljesedik. Például a papkirály Melkizedek előképe Jézus Krisztusnak, aki pap és király egyetlen személyben. Vagy az áldozathoz szükséges fát Mória hegyére cipelő Izsák típusa a keresztfát a Golgotára vivő Megváltónak. A középkorban olyan művek készültek a tipológia hatására, mint a megváltás kérdésével foglalkozó Speculum humanae salvationis vagy Hannappes-i Miklós († 1291) Biblia pauperumja. A teológia mellett a képzőművészetet is megihlette ez a gondolkodásmód, ennek egyik legszebb tanúja a Verduni-oltár, mely az Ó- és az Újszövetség jelentős eseményeit rendezi egymás mellé.

Szent Jusztinusz († 165) volt az első, aki ezt a módszert követve Évát Mária előképének nevezte. Éva, mondja Jusztinusz, szűzként a kígyó szavát foganja, és a halált szüli, míg Mária, a Szűz, az Isten örök Igéjét foganja, aki az élet maga. [2] Iréneusz († 200 k.) szerint pedig Éva az ördög által elcsábított, elbukott és engedetlen szűz, míg Mária a Gábriel által megszólított engedelmes szűz, aki egyúttal Éva szószólója is. [3]

Évára és Máriára egyaránt alkalmazhatóak az anya, társ és segítő kifejezések (vö. Ter 2,18.20; 3,12), amelyeket Izrael megjelölésére is használtak (vö. Iz 54,5k.; Jer 2,2; Oz 1,2kk), az Újszövetség pedig továbbviszi ezeket a képeket a „mennyei Jeruzsálemre”, amely a „mi anyánk”. Ebben az értelmezésben tehát Mária az Egyház előképévé válik.

Szent Ambrus († 397) is használja az Éva–Mária párhuzamot. Éva, az élők anyja, az engedetlenség révén eltávolodott Istentől, míg a második Éva (Mária) engedelmességével Istenhez kapcsolódik és a hívők anyjává válik. Ambrus alkalmazza elsőként a Mária–Egyház párhuzamot. Ahogyan Mária foganása és szülése által Krisztus anyjává lesz, ugyanígy az Egyház a hit és a keresztség révén a hívek anyjává válik. Ambrus a (helyi) egyházat is párhuzamba állítja Mária alakjával: Mária József jegyese, de ugyanakkor a Szentlélektől anyává váló szűz is, mint ahogyan minden egyház kapcsolatban van a saját püspökével, de híveit mégis lelkileg, a Szentlélek és a kegyelem által szüli. [4]

Nolai Szent Paulinus († 431) a pogány epitalamikus énekeket megújító Carminájának középpontjába Máriát állítja, aki az Igétől megtermékenyülve népeket fogan és szül, nem emberi, hanem mennyei, természetfeletti módon anyjukká válva, miként az Egyház is a keresztség révén lelki gyermekeknek ad életet, azaz ahogyan Mária anyja Krisztusnak (a Főnek), úgy az Egyház anyja az ő híveinek.

2. A Mária–Egyház párhuzamtól a Mária, az Egyház anyja titulusig

Berengaudus – aki valamikor az ezredfordulón élt, vitatott, hogy a IX. vagy a X. században – a Jelenések könyvének apokaliptikus asszonyában egyszerre véli felfedezni Máriát és az Egyházat. Máriát Mater Ecclesiaenek nevezi, aki egyszerre az Egyház fejének szülőanyja és magának az Egyháznak a leánya. Berengaudus után a címet – bár teljesen nem tűnt el – nem használták túl gyakran. Ennek egyik lehetséges oka, hogy a Mater Ecclesiae cím inkább az egyházatyák korának üdvtörténeti látásmódjához tartozott, nem az egyre inkább individuálissá váló középkori Mária-tisztelethez. [5]

A középkortól kezdve Máriára mint a hívők anyjára tekintettek, s ilyen értelemben – implicit módon – mint az Egyház anyjára. A középkori Mária-kultusz, illetve a Máriával kapcsolatos teológiai reflexiók egyik megkerülhetetlen alakja Clairvaux-i Szent Bernát († 1153), akire előszeretettel tekintenek úgy, mint Mária egyik legnagyobb tisztelőjére és teológusára. Kétségbevonhatatlan, hogy Bernát mélységes tisztelettel és szeretettel viseltetett a Szűzanya iránt, viszont a történeti kutatások azt mutatják, hogy a „mézajkú doktor” teológiájának csak egy kis részét – hitelesnek tartott írásainak kb. 3,5%-át – teszi ki a Máriáról szóló rész, illetve hogy téves meglátásai voltak a szeplőtelen fogantatással és az Isten és ember közötti közvetítés tanával kapcsolatban, valamint az általa leírt teologumenon az aquaeductusról szintén helytelen irányba vitte a teológiát. [6] Bernát vezeti be ugyanis a mediatio ad Christum fogalmát. Korának feudális felfogásából kiindulva egy olyan hierarchikus rendszert képzel el, amelyben a tagok piramisszerűen épülnek egymásra, s amelyben Mária Krisztus és az Egyház között foglal helyet, ezzel – ahogy Yves Congar mondja – individualizálva és szeparálva az ő személyét. [7] Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Bernátnak az az elgondolása, hogy Mária olyan, mint egy Jézushoz vezető létra, egy olyan kapcsolat, amelyen keresztül a kegyelem úgy áramlik a hívekre, mint ahogy az aquaeductus, a vízvezeték szállítja a vizet az emberekhez; ahogyan az örök Ige Márián keresztül szállt a földre, úgy áramlik a kegyelem Márián keresztül a hívekre. Ez az elgondolás tárgyiasítja a kegyelmet és azt a benyomást kelti, hogy a kegyelem inkább mennyiségi, mint minőségi létező. [8]

A Mater Ecclesiae cím azonban a XII. század után sem veszett ki teljesen a köztudatból. Johannes de Forda († 1214) azt írja, hogy Mária Krisztus egész testének anyja. Egy ismeretlen ciszterci szerzetes szerint (XIII. század) Mária minden élőlény és az Egyház anyja. Karthauzi Dionüsziosz († 1471) is használja ezt a címet, Jusztiniáni Lőrinc († 1455) pedig azt mondja, hogy a kereszt alatt a szeretett tanítványt úgy bízza Jézus Máriára, mint aki magát az Egyházat jelképezi. Ugyanígy Kaníziusz Szent Péter († 1697) vagy épp J. J. Olier († 1657) Máriában szintén az Egyház anyját látja. [9] A pápák között XIII. Leó (1878–1903) volt az, aki először használta hivatalosan a Mária, az Egyház anyja titulust. [10]

3. Az Egyház anyja titulus a II. vatikáni zsinaton és az azt követő években

A II. vatikáni zsinat mariológiai tanítása – a zsinati atyák döntésének értelmében [11] – az Egyházról szóló Lumen gentium kezdetű konstitúcióban kapott helyet, ezzel is jelezve, hogy a Máriáról szóló dogmatikai tanítás nem egy „második krisztológia”, hanem sokkal inkább az egyháztanhoz, illetve a teológiai antropológiához közel álló traktátus.

Amint azt a Lumen gentium 54. pontja is világosan kijelenti, a zsinat elismeri Máriának a megváltás művében betöltött szerepét, felhívja a figyelmet Mária személye és az Egyház közti analógiára, de nem kíván új dogmát, kötelező egyházi tanítást hirdetni, mint ahogyan azt némelyek szerették volna. „Richaud bíboros [12] kérte, hogy dogmaként határozzuk meg, hogy Mária Közvetítő és Társmegváltó. (...) A legjobb – Tromp [13] atya véleménye szerint – az lesz, ha egy összefoglaló kijelentést teszünk, amely Máriát Krisztushoz és az Egyházhoz köti” – írja Congar. [14] A zsinat az evangéliumi szövegeket követve mutatja be Mária szerepét az üdvtörténetben, úgy interpretálva őt, mint a Megváltó társát, nem pedig úgy, mint társmegváltót, mert minden emberi közvetítés az üdvösség rendjében Krisztustól származik és őbelőle merít. Mária ilyen értelemben a kegyelem rendjében anyánkká válik. A Mária és Jézus, illetve a Mária és az Egyház közötti kapcsolatot a zsinat úgy mutatja be, ahogyan azt Szent Ambrus is megtette. Az Egyház szűz és anya – mint Mária –, mert bár szentségei által nemz és életet ad gyermekeinek, de ugyanakkor szűz is, mert hősiesen őrzi a hitet, a reményt és a szeretetet, s az Egyház akkor válik egyre inkább hasonlóvá az ő előképéhez, ha az előbb említett erényeket minél erőteljesebben védelmezi és azokban fejlődik (LG 63–65).

A II. vatikáni zsinat harmadik ülésszakának végén, 1964. november 21-én VI. Pál pápa ünnepélyesen is bejelentette a Mária, az Egyház anyja titulust. [15] Yves Congar így ír erről az eseményről zsinati naplójában: „A hét protonotárius, aki hozzám egész közel ült, felállt. Őket követte a két bíboros, aki a pápának asszisztált, majd a többi kardinális és majdnem minden püspök. (…) Úgy tűnt, azt hiszik, hogy a pápa dogmatikus definíciót hirdetett. De minek a definícióját? Mi a Mater Ecclesiae tartalma? (…) A megfigyelők, és velük együtt mi is, úgy látták, hogy figyelmen kívül hagyták őket és nem tartották tiszteletben a valódi ökumenikus érzékenység követelményeit. Cullmann [16] azt mondja: »Két generációra lesz szükség, hogy ezt eltöröljék és elfelejtsék«”. [17]

A félelem nem volt alaptalan. Karl Barth svájci protestáns teológus tíz évvel korábban úgy nyilatkozott, hogy a mariológiában és a Mária-kultuszban rejlik a Katolikus Egyház „eretneksége” és minden további „tévtanítás” ebből magyarázható. [18] Roger Mehl is hasonló állásponton volt. [19]

Ugyanakkor a Mater Ecclesiae cím ökumenikus perspektívát is hordoz magában, hiszen az Egyház Anyja mindig az egység anyja is, aki Fiával kívánja összekapcsolni a hívőket. A Szűzanya iránti tisztelet ugyanis nem merül ki önmagában, mivel természeténél fogva olyan segítség kíván lenni, amely az embereket Krisztushoz vezeti és a Szentlélekben egyesíti őket az Atyával. [20]

II. János Pál pápa a Redemptoris Mater enciklikájában rámutat Mária lelki anyaságára; Jézus a keresztfán nem csupán János, de minden hívő anyjává tette a Szűzanyát, aki jelen volt az Egyház születésekor is. „Az üdvrendben, amely a Szentlélek működése által valósul meg, különös összhang van az Ige megtestesülésének és az Egyház születésének pillanata között. Az a személy, aki mindkét pillanatot egybefogja: Mária.” [21]

Ferenc pápa egyik homíliájában rámutat arra, hogy Mária mindannyiunk anyja, ő a Mater Ecclesiae és az Egyház képe, mert mindent, amit Máriáról elmondhatunk, bizonyos értelemben, az Egyházról is állíthatjuk. [22]

*

[1] Congregatio de culto divino et disciplina sacramentorum, De celebratione Beatæ Mariæ Virginis Ecclesiæ Matris in Calendario Romano Generali inscribenda in AAS 110 (2018) 438.
[2] Vö. Dialogus cum Tryphone Judaeo 100, PG 6, 709–711.
[3] Vö. Adversus Haereses, III, 22, PG 7, 958–960.
[4] Vö. Corsato, C., La mariologia in Ambrogio di Milano in Theotokos XI (2003) 323–331.
[5] Vö. Scheffczyk, L. – Ziegenaus, A., Mária az üdvtörténetben, Szent István Társulat, Budapest, 2004. 183.
[6] Vö. De Fiores, S., Maria in San Bernardo di Chiaravalle in Theotokos XVII (2009) 314–324.
[7] Vö. Congar, Y., L’ecclesiologie de saint Bernard in Église et papauté. Regards historiques, Cerf, Paris, 2002. 137.
[8] Vö. De Fiores, S., Maria in San Bernardo di Chiaravalle, 324.
[9] Vö. Scheffczyk, L. – Ziegenaus, A., 184–185.
[10] Vö. Leo XIII, Adiutricem populi in ASS 56 (1895-1896) 130.
[11] Vö. Albergio, G. (szerk.), Storia del concilio Vaticano II Vol. 4. La chiesa come comunione, Società editrice il Mulino, Bologna, 1999. 75.
A szavazással kapcsolatos nehézséget jól jelzi, hogy nagyjából két egyenlő létszámú táborra szakadtak a zsinati atyák. 1114-en akarták, hogy az Egyházról szóló konstitúcióban kapjon helyet az Egyház mariológiai tanítása, míg 1074-en arra szavaztak, hogy külön dokumentum tárgyalja Szűz Mária alakját. Vö. Coggi, R., Trattato di mariologia, Edizione Studio Domenicano, Bologna, 2004. 97–98. A szavazás végkimeneteléről így ír Congar: „A magam részéről nagyon jónak tartom. Nemcsak a szöveg megírása lenne nagyon nehéz, hanem maga a tárgyalóteremben folytatott vita is. Szűz Mária, akinek egyesítenie kellene minket, a megosztottság okává válna.” Vö. Congar, Y., Diario del Concilio Vol. I., Edizioni San Paolo, Cinisello Balsamo, 2005. 457
[12] Paul-Marie-André Richaud († 1968) bíboros, Bordeuax érseke.
[13] Sebastian Tromp SJ († 1975) a Gregoriana Pápai Egyetem tanára, a Szent Officium tanácsadója.
[14] Congar, Y., Diario del Concilio Vol. I., 82.
[15] Vö. Paolo VI, Conclusione della III sessione del Concilio Vaticano II in AAS 56 (1964) 1007–1018.
[16] Oscar Cullmann († 1999) francia lutheránus teológus, az egyik protestáns megfigyelő a II. vatikáni zsinaton.
[17] Congar, Y., Diario del Concilio Vol. II, Edizioni San Paolo, Cinisello Balsamo, 2005. 239.
[18] Vö. Barth, K., Dogmatique, Labor et Fides, Genf, 1954. 132
[19] Vö. Mehl, R., Du catholicisme romain. Approche et interprétation, Labor et Fides, Genf, 1957. 91.
[20] Vö. Paolo VI, 1017.
[21] Redemptoris Mater, n. 24.
[22] Omelia, Santa Messa per l’America Latina, http://www.vatican.va/content/francesco/it/homilies/2019/documents/papa-francesco_20191212_omelia-guadalupe.html

Forrás: Hitvallás

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria