„Isten gazdag életet szánt nekem…” – Törőcsik Marira emlékezünk

„Ugye meglepődött, milyen kalácsképem lett? Ötvenhárom kiló vagyok; meghizlaltak az intenzíven. Én, aki eddig nem is szerettem a csokoládét, ott táblaszámra faltam.” Törőcsik Mari fogad így a kaposvári Csiky Gergely Színház öltözőjében. A Kossuth-díjas színésznő betegsége után a Schwajda György vezette teátrumban lép először színpadra. Marguerite Duras, a háború utáni francia irodalom jelentős alakjának Naphosszat a fákon című színművében játssza a főszerepet. A darabot Anatolij Vasziljev rendezi, s már javában folynak a próbák. Amikor művésznőnek szólítom a nemzet színészét, bal kezével nagyot csap a térdére, s azt mondja: hívjon csak Marinak. Jobbjával – ami még nehezen mozdul – a szövegkönyvet szorongatja. Hiába kérlelte Vasziljevet, hadd hozza csak az aktuális oldalakat a próbákra, a „keményszívű” rendező nem engedte. Törőcsik Mari a cigarettától végleg elbúcsúzott, ám a kávétól nem tiltották el orvosai, akik maguk is állítják: gyógyulása valódi csoda.

– Ha visszagondol a Körhinta suhanására, majd az azt követő fél évszázadra, sikeres színpadi és filmszerepek tucatjaira, elismeréseire, közelmúltbéli gyógyulására, gondolom, bizonyosság lett: tenyerén tartotta s tartja az Úr...

– Engem elkényeztetett a sors, Isten valóban a tenyerén hordott. Most, hogy így vagy úgy, de meghaltam, arra jöttem rá:

Isten azért hozott vissza, mert tudatni akarja velem: olyan gazdag életet adott, hogy a halálom nem lehet ilyen könnyű.

Nem szoktam mérleget vonni az életemről, még így, a vége felé sem, de azt mondhatom, valóban gazdag életem volt. A rendszerváltás után megkérdezték tőlem Cannes-ban, sajnálom-e, hogy nem kinn születtem. Azt mondtam, nem. Arra céloztak, hogy sokkal jobb életem lett volna odakinn, hiszen amikor ugyancsak Cannes-ban az életműdíjam átvételekor végignéztem a hírességek titkárain, arra gondoltam, mindegyikük többet kereshet egy évben, mint az én egész életem összjövedelme. Hajthatatlan maradtam, szakmai életem csak idehaza teljesedhetett ki igazán.

– Pedig ma egyre inkább azt sulykolják az emberek fejébe – sajnos már a főiskolások, egyetemisták fejébe is: akinek nem tetszik, annak el lehet menni ebből az országból...

– 1956. október 21-én vagy 22-én jöttem vissza a Körhinta párizsi bemutatójáról, ahol egy teljes oldalt írt rólam François Truffaut. Ismertem a leggazdagabb magyar származású francia producereket, szóval körül voltam véve olyan emberekkel, akik szívesen segítettek volna. Még elég fiatal voltam, érdemes lett volna visszamennem. Eszembe sem jutott, pedig akkor oly mértékben bezárult előttünk a világ, hogy azt a fiatalok el sem tudják képzelni. Emlékszem, a Körhinta után, az ötvenes évek végén, amikor Titót nem láncos kutyaként, hanem jó barátként emlegették, felkértek egy főszerepre, és beszéltem Fábrival, akit meghívtak rendezni.

Nemhogy engem nem engedtek leülni a jugoszlávokkal tárgyalni, hanem Fábri Zoltánt sem. Hiába mondta volna akkor Truffaut, aki tényleg nagyon el volt ragadtatva a Körhintától és talán tőlem is, hogy játsszak náluk, ilyen nem fordulhatott volna elő. Csak akkor, ha ‘56 november 4-e után disszidálok.

Az anyanyelvem azonban magyar, és én magyar színész akartam lenni.

– Ez megadatott, s most, miután átkacsintott a túlpartra, újra láthatjuk...

– Mélyen hívő voltam és vagyok, de nemcsak Istenben hiszek, hanem az emberekben is, akikben sorozatosan és tömegesen lehet csalódni, de

mindig elámulok, amikor akár a legegyszerűbb környezetből is felcsillan valaki, aki igazán ember.

Engem ez mindig meghat; lehetnek tanulatlan munkás- és parasztemberek, akik között olyan ragyogóan megmutatkozik, hogy milyen nagyszerű emberek. Tehát nem mindig attól függ, milyen képzettséget kap egy ember, hanem attól, hogy milyen belülről.

– Pilinszky Jánoshoz legendás barátság fűzte, ő volt leányának a keresztapja.

– Mindig előjön a hiánya. Azok közé tartozik, akiknek emléke életem végéig fel-feltör bennem. Kevesen tudták, hogy milyen elképesztően elbűvölő humora volt és milyen öniróniája. Emlékszem, mikor két évre leköltöztünk Velemre, akkor ő is lejött, kibérelt az erdésznél egy emeletet.

Teréz öt és fél éves volt, és János óriási sétákat tett vele. Sajnálom, hogy Teréz legalább négy évvel nem volt idősebb, vagy János várhatott volna még a halállal, mert akkor nemcsak keresztapja alakja és szeretete, hanem a beszélgetések íze is megmaradt volna a lányomban. Ő elsőként kapott a meséskönyvéből, hiszen amikor János nem publikálhatott, meséket írt.

Hároméves lehetett, amikor felolvastam keresztapjának a Kalandozások a tükörben című verses meséjét, és csak folytak a könnyei. Mondtam neki: „Terézkém, ne sírj, figyeld majd meg, milyen szép lesz a vége!” Azt mondta: „Jó, jó, de az egész olyan szomorú.” János nemcsak szomorú, hanem vidám is tudott lenni.

Kevés emberen röhögtem annyit, mint amikor János beszélt, különösen saját magáról. De így is halt meg.

Mesélték: az ügyeletes orvos és a nővérek körülállva hallgatták Pilinszkyt, aki azt ecsetelte, hogy amikor bevitték az intenzív osztályra, és ott feküdt az ágyon csövek között, miként látta önmagát. Annyira nevettek rajta, hogy harsogott a kórház. Ő is felkacagott, s így halt meg.

– A Nemzeti Színházat mindig szívügyének tekintette. Egyszer meg is jegyezte, ha lesz Nemzeti, ha nem, akkor is a nemzeti színésze marad.

– Én bekerültem abba a nagyon nagy Nemzeti Színházba, ahol akkor Major Tamás volt az igazgató, Gellért Endre, Marton Endre, Apáti Imre, Várkonyi Zoltán, és ne is soroljam tovább, hogy mekkora színészek, rendezők vettek körül. Mivel túlságosan nagyot röpültem a filmvilágba a Körhintával – amit Fábri Zoltánnak köszönhetek, nem magamnak –, legalább tíz évig nem fogadtak el a színpadon. Ezek az emberek viszont szinte ölben tartottak, és azt mondták, „közénk való vagy”. Én pedig meg szoktam jegyezni, ha kérdik – s ez ne tűnjön nagyképűségnek –,

a Nemzeti Színház nem egy épülettől, hanem a múltjától függ, és ebben a múltban, akár tagja vagyok, akár nem, én is benne vagyok.

A Nemzeti Színház létét, mindegy, hogy kinek tetszik az épület, kinek nem, nagyon fontosnak tartom. Amikor arról beszélnek, kell-e, vagy nem, mindig azt mondom: kell.

– Annak idején Schwajda György Szolnokra hívta, most meg Kaposvárra.

– Miatta mentem Szolnokra, és leszámítva az első nagy nemzeti színházas éveimet, ott voltam a legboldogabb. Ezt őszintén mondom. S most, amikor meghívott, az ő és Vasziljev kedvéért jöttem, akinél dolgoztam már háromszor, Moszkvában is több mint két hónapot.

– A kaposvári színészek nemcsak együtt játszanak Marival, hanem nyilván tanulnak is a Nemzet Színészétől.

– Nem tudom, hogy akarnak-e. Ha fiatal színészekkel próbáltam a Nemzeti Színházban, és láttam rajtuk, hogy tehetségesek, mindig segítettem nekik, hiszen lassan már ötvenhat éve vagyok a pályán. Egy általam is elismert, nagy színésznő, aki már nem fiatal, egy közös munka során megkérdezte tőlem: „Te Mari, ezt honnan tudod?” Azt válaszoltam: „Onnan, hogy tíz olyan mesterrel dolgoztam együtt, akikből nektek egy-egy jutott.” Közülük több hallott rólam nyugaton vagy keleten, és engem kért fel egy-egy szerepre. Nagy szerencsém volt ezen a téren is.

– Voltak, akik háttérimával segítették gyógyulását. A Magyar Katolikus Rádió hallgatói közül is sokan mondták a rózsafüzért, amíg Ön a kórházban vívta élet-halál harcát...

– Mesélték, s ez rendkívül meghatott. Az is olyan furcsa volt, hogy szinte minden egyház jelentkezett; még Bibliát is hoztak nekem becsomagolva.

Az ima nagy erőt adott a visszatérésemhez. Nemcsak ezt, hanem sok mindent köszönök az Istennek.

Egyszer majd biztos rám szól, hiszen ha nagy bajban vagyunk, akkor általában gyorsan odafordulunk hozzá. Ő pedig segít, amit az ember nem tud kellőképpen megköszönni.

(Az interjút Lőrincz Sándor készítette, az Új Ember 2009. szeptember 20-i számában jelent meg.)

Fotó: MTI

Magyar Kurír