„Segíteni másokon magától értetődő számomra” – Interjú a Caritas Hungarica díjas Rizner Józsefnével

Az évek során mindig lehetett számítani Rizner Józsefné keresztény hittudatból fakadó emberséges munkájára. A plébános bátorítására és kérésére hitoktatóképzést is végzett, ilyen szolgálatot is ellátott. Pár éve egészségügyi okok miatt már nem tud ugyanolyan lendülettel és aktivitással önkénteskedni, de lehetőségeihez mérten most is támogatja és segíti a helyi csoport munkáját. Elmondása szerint a Caritas Hungarica díjjal való kitüntetés számára olyan, mint egy életműdíj, lévén, hogy nemsokára lesz kilencvenéves, és az utolsó élő alapító tagja a csoportnak.

– Hogyan lett karitász-alapítótag?

– A rendszerváltás után a plébános atya hirdetésére fogtunk össze páran a faluban, hogy közösséget alkossunk, legyen valami itt. Szerettünk volna adni valamit a lakosságnak. Aztán bátorítottuk, hívtuk a híveket, és szépen lassan kialakult egy közösség.

– Mi vezette az önkéntes segítő szolgálatba?

– Tanár vagyok, és szeretek az emberekkel foglalkozni. Felvidékről származom, ahol megtapasztaltam a kisebbségi létet, az összetartozás és összefogás érzését. Már otthon is segítettem a szomszédban, itt is, amit tudtam. Tamásiban pedig a szervezett formában való segítés vonzott, és ez a karitászcsoport erről szól.

– Milyen volt a kezdet?

– Kezdetben mi, asszonyok adtunk pár száz forintot havi tagdíjként, hogy legyen valami tőkénk, amiből tudunk tevékenykedni. Aztán a plébános atya németországi kapcsolatai révén segített minket, és szerzett ruhaadományt, amit nagyon olcsón értékesítettünk. Az így szerzett pénzt karitatív célokra fordítottuk. Aztán az évek múlásával szépen fejlődtünk.

– Milyen feladatot látott el a közösségben?

– Segítettük a plébános munkáját, programokat szerveztünk társaimmal együtt, az ünnepségeken főztünk. Összejöveteleket tartottunk, elmélkedtünk, beszélgettünk. Hívtuk, próbáltuk összegyűjteni a lakókat, akik aztán kezdtek jobban és jobban megbátorodni. Amíg tudtam járni, sofőrként szolgáltam, szállítottam a templomba járó betegeket. Most mozgáskorlátozottként, közel a kilencven évhez már azt tapasztalom, hogy milyen, amikor rajtam segítenek. Milyen érzés a másik oldalon lenni.

– Miből nyerte erejét az önkénteskedéshez?

– A szeretet, meg az istenszolgálat és az örömszerzés vágya a családomban megtapasztalt példa. Segíteni a másikon, az idősebben magától értetődő vágy számomra. Amíg erőm volt hozzá. Látni, hogy örül a másik, hogy segítenek – ez volt a jutalom. Az olyan jó érzés volt, hogy nem kellettek külső dolgok a bizonyításhoz.

– Melyik az a feladat, amit szívesen végzett a karitásznál?

– Magától értetődő volt számomra részt venni mindenben. Tizenöt évig szállítottam időseket. Beteg, fájós lábú testvéreinket hordtam a templomba, hogy részt vehessenek a misén. Mindig éreztem, hogy ez a legnagyobb cselekedet számomra. Nagyon örültem, hogy ezt tudtam csinálni. De ha bármi más rendezvény volt, akkor sosem vontam ki magam semmiből. Segítettük a plébános atyát is. A rózsafüzér imádságokon vállaltuk, hogy előimádkozunk. Keresztúti áhítatosságokat olvastam fel. Sok mindenben részt vettem, vettünk.

– Hamarosan a 90. születésnapját ünnepli. Mit üzenne a fiataloknak?

– Azt, hogy hallgassák meg az időseket. Legyenek nyitottak és türelmesek, sokat lehet tőlünk tanulni, hisz sok mindent megéltünk.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír