„Szabaddá tettem magam erre a küldetésre” – Beszélgetés Keresztes Ilonával, a rádiózáson túl

Nem csoda, hogy elsőre nem ismertem fel, hiszen inkább a hangjáról ismerjük: a Kossuth rádió gyerekekről felnőtteknek szóló emblematikus családi műsorát közel félmillióan hallgatják hétköznap délelőttönként. Egy nappal később, a műsor közösségi oldalán Keresztes Ilona elbúcsúzott a hallgatóktól. Nagypéntek volt aznap.

– Most már biztosan tudom, tényleg Önt láttam akkor, a férjével sétáltak Balatonakarattyán.

– Igen, a születésnapomon, ami idén nagycsütörtökre esett. Ez volt az első nap, amikor már nem voltam állományban az MTVA-nál. Ez volt a váltás pillanata, az első szabad levegővétel.

Ünnepélyes érzések kavarogtak bennem, hiszen annak, ami addig huszonhárom éven keresztül az életem volt, egyszeriben vége lett.

A férjem ötlete volt, hogy menjünk Balatonakarattyára – ahol egyébként évtizedek óta a nyarakat töltjük –, és lógassuk kicsit a lábunkat az első tavaszi napsütésben. Sokat beszélgettünk, kiszellőztettem a fejemből az elmúlt hónapok töprengéseit.

– Másnap pedig bejelentette a távozását onnan, ahová egykor gyesen lévő négygyermekes anyukaként, hite szerint a gondviselésnek köszönhetően került. Hogy jutott erre a döntésre?

– Lassan született meg ez az elhatározás, mert a rádiózás nagy szerelem és boldogság volt az életemben, amit a hivatásomnak is éreztem. Volt egy titkos egyezségem a Jóistennel, hogy addig maradok, amíg ő ezt engedi. Ha valamilyen okból elküldenek, akkor elfogadom, mert az a Jóisten akarata lesz, de magamtól nem megyek. Egy ideje mégis úgy éreztem, hogy mennem kell, és ez nyomasztott, nem tudtam, mi lenne a jó döntés.

Ami elszólított a rádiótól, az az, hogy szerettem volna sokkal többet tenni az élet védelméért.

Komolyan foglalkoztatnak az emberi méltóságot érintő témakörök, és pont ezek a kérdések nagyon megosztják az embereket. Közszolgálati pozícióban azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy megosztó dologban markánsan állást foglaljak. Úgy éreztem, akkor vagyok becsületes, ha elengedem a közszolgálati kötelmet, és szabaddá teszem magam erre a küldetésre.

Ott munkált bennem az is, hogy tíz éve vezettem már ezt a csapatot, ami nagyon sok idő. Szerettem volna helyet adni a tehetséges munkatársaknak, és rájöttem, hogy nélkülem is menni fog nekik. Sőt! Lehet, hogy még jobb is lesz, felfrissül a stáb és a műsor. Azóta ez már meg is történt, mert az új felelős szerkesztő, Hegyesi Gabriella remekül kézbe vette az irányítást, és a szerkesztőségben felszabaduló helyre Süveges Gergő érkezett. Régi álmom volt, hogy legyen a műsorban férfihang, apahang is, most Gergővel ez megvalósul.

– Utolsó műsora a magzatgyermek világnapján, március 25-én hangzott el. Ez Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe, Jézus fogantatásának napja. Szándékos volt az időzítés?

– Így sikerült, szerencsére. Mire megszületett bennem az elhatározás, elmondtam a főnökeimnek, és beszéltem a csapatommal is, úgy jött ki, hogy április elsejével távozom. Közben éppen március 25-ére dupla műsoridőnk lett, így erre a számomra nagy jelentőségű napra tudtam időzíteni az utolsó műsort, amit én szerkesztettem. Összeszedtem azokat a régi adásokat, amiket az életvédelem témájában készítettem, egy csokorba fűztem, amiről úgy gondoltam, hogy talán segít megérteni ezzel kapcsolatban az igazságot, illetve azt, ami bennem van.

– Amit már elmondott korábban is, például 2019-ben, a Prima Primissima díj átadóünnepségén: „Egy nagyon fontos dolog van a szívemen, hogy minden, a világba érkező gyermek megszülethessen, mindenkinek legyen születésnapja.”

– Amikor legközelebb boldog születésnapot kívánunk valakinek, csak gondoljunk bele: minden évben több tízezer gyerek esik el annak a lehetőségétől, hogy akár egyetlen születésnapja lehessen.

Úgy érzem, fölösleges bármiről beszélgetni egy gyermeknevelésről szóló műsorban, ha nem tesszük le az alapokat azzal kapcsolatban, hogy a gyermek élete mikor kezdődik, hogy mikor van joga az élethez.

A Vendég a háznál műsorban ezek az alapok megvoltak.

– A rádión keresztül sokakhoz eljutott a hangja. Mostantól miként éri el az embereket?

– Valóban, sok embert elérünk a közmédiában, de ha nem mondhatok ki mindent, ami bennem van, akkor hiába. Azt remélem, hogy talán eredményesebb lehetek, ha eljutok olyan helyszínekre, eseményekre, képzésekre, vagy ha olyan médiumokon keresztül szólalhatok meg, ahol teljesen tisztán ki tudom mondani, ami a szívemen van. Mint például most, amikor Önnel beszélgetek. A rádióból való távozásom óta megvan az a szabadságom, hogy bárhol megszólalhatok. Bő egy évvel ezelőtt megszületett az Egy.hu portál, értékteremtő és igazságkereső szándékkal jött létre, s emellett szórakoztat, gyönyörködtet és felvidít. Borbás Marcsi neve fémjelzi az oldalt, de több tehetséges fiatal is van a csapatban. Itt helye van annak, ami számomra fontos: a gyerekek életének. Ez lesz az egyik fórum, ahol meg fogok jelenni.

A másik terület pedig az önkéntes tevékenységem, ami mostantól kiszélesedik.

Közösségünk, a Fiatalok az Élet Szolgálatában (FÉSZ) építése mellett egy felnőtteknek szóló képzés létrehozásán is dolgozom. Ezenkívül Marton Zsolt püspök atyával és a körülötte dolgozó életvédőkkel több projektet készítünk elő, ami rengeteg örömteli munkát jelent. Hamarosan elindul egy sorozat, amelyben bemutatjuk az életvédő kezdeményezések képviselőit, és nagyon komolyan körüljárjuk a témát. Sok helyre hívnak kommunikációs képzést tartani, és szeptembertől szeretnénk beindítani a Kilenc hónap – Egy tanév elnevezésű projektet közösségek számára. Ha csak havonta egy alkalmat rászánnak erre a kérdéskörre a fiatalok, az rengeteget jelent, mert megtapasztalják a várandósság idejének időtartamát, és ezalatt hordozzák magukban az életvédelem témáját.

– Hogyan, mikor került kapcsolatba az életvédelemmel?

– Gyerekek voltunk, amikor anyukámmal beszélgettünk ezekről a dolgokról. Mesélte, hogy valamelyik ismerősének „elment a kisbabája”, és nem értettem, ez mit jelent. Még meg sem született, akkor hogy ment el? Elmagyarázta, hogy egy baba meghalhat a méhen belül. Aztán elmondta, olyan is van, hogy valaki nem szeretné megszülni a babáját, és orvosok eltávolítják. Emlékszem, mennyire megdöbbentett ez. Kislányként azt sem tudtam elképzelni, hogy egy anyuka ne akarja a gyermekét. Egyszerűen nem fért a fejembe. Szerintem az lenne jó, ha az egész emberiség is így lenne ezzel, ha senkinek nem férne ez a fejébe. Amikor az első gyermekünk megszületett, a kórházban egy tizenhat éves lány volt a szobatársam, neki is akkor érkezett a babája. Csodálkoztam, mennyire fiatal. Amikor a második fiunkat vártam, egyszer egy vizsgálatra érkezve ugyanez a lány ott volt a folyosón, ő is újra babát várt. Megismertük egymást, és elmondta, hogy nem akarja megszülni a kicsit. Ott volt mellette a párja – azóta összeházasodtak –, aki akarta a gyereket, volt szülői háttér is, de a lány mégis azt mondta, hogy elveteti a babát, mert túl fiatalnak érzi magát, nem akar tizennyolc éves korára kétgyerekes anya lenni.

Emlékszem, ahogy ott álltunk a folyosón, ugyanakkora baba volt a hasunkban, és próbáltam meggyőzni arról, hogy engedje élni a gyerekét.

A férje úgy nézett rám, mint egy reménysugárra. Ott volt az én férjem is, felajánlottuk, hogy segítünk, de látszott, hogy hiába. Hiányzott a szándék, hogy megszülje ezt a babát. És nem is szülte meg. Aztán még egyszer megadatott, hogy összefussak ezzel a lánnyal. Egyszer rám köszönt az utcán. „Na, látod, túléltem, nem dőlt össze a világ” – mondta egyből. Szomorú voltam, mert ezen a mondaton elég erősen átütött, hogy a világ valahol belül nagyon is összedőlt, és hogy nehéz lehet neki.

Amikor az élet védelme kerül szóba, nagyon erős érzelmek voltak és vannak bennem. Régebben indulattal mentem bele az erről szóló vitákba, ennek semmi hatása nem volt.

Beláttam, hogy meg kell tanulnom jól kommunikálni, érvelni, és szerettem volna minél többet tudni a témáról.

Közben a rádióban szívesen bemutattam volna életvédelemmel foglalkozó szervezeteket, eseményeket, de nem nagyon találtam ilyeneket. Már azon gondolkoztam, hogy alapítok egy civil szervezetet, amikor szembejött velem a lelki adoptálás lehetősége. Úgy gondoltam, ha mást nem tehetek, legalább imádkozni fogok a kisbabák életéért. Végigimádkoztam kilenc hónapot egy veszélyben lévő magzatgyermekért, és pont miután letelt ez az időszak, műsortéma-keresés közben ráakadtam az Együtt az Életért Egyesület honlapjára. Úgy gondoltam, ez nem lehet véletlen. Kiderült, hogy másnap van egy programjuk, épp a rádió épülete mellett. Odamentem, megismerkedtem velük, és csatlakoztam hozzájuk. Egy évvel később pedig megalapítottam a FÉSZ közösséget, ami azóta is él. Itt fiataloknak tanítjuk meg, hogy mi történik a testükben, hogyan fejlődik a kisbaba. Fontos, hogy egy esetleges krízis előtt tisztában legyenek ezzel, mert a krízisben már hiába mondjuk, olyankor a menekülési ösztön az erősebb.

– Van egy kisfilm az Együtt az Életért Egyesület honlapján, melyben egy fiatal lány történetét láthatjuk, aki egy futó kapcsolatból teherbe esik. Azt tervezi, hogy elveteti és elfelejti a gyermekét, majd felhív egy telefonszámot. Mi történik ezután a valóságban?

– Az Együtt az Életért Egyesületnek van segélyhívó száma: (+36 30) 598-0198. Két munkatársunk éjjel-nappal telefonügyeletet tart. Elég csak megcsörgetni a számot, mindenkit visszahívunk. Igyekszünk személyesen találkozni a krízisben lévő kismamával, meghallgatjuk, próbálunk segíteni neki. Ez nem győzködést jelent, hanem azt, hogy megkeressük azokat a lehetőségeket, amelyek továbblendítik őt a nehéz helyzetéből. A cél, ami a szemünk előtt lebeg, hogy fel tudja nevelni a gyermekét, de ha erre nincs esély, akkor az egyesületünk segíthet az örökbefogadás előkészítésében is. Nagyon sok pár várakozik nálunk, akik babát szeretnének.

Azok az anyukák, akik életet adnak a gyermeknek, nagyon nehéz krízishelyzetben kilenc hónapot áldoznak az életükből a babáért.

Eljönnek az egyesülethez, kiválasztják azt a házaspárt, akiben megbíznak, és nyílt örökbeadással átadják nekik a babát. Erre kevesen képesek, inkább az abortuszt választják. Ezért kell a fiataloknak megtanítani, hogy egy hathetes baba a pocakban ugyanúgy ember, mint aki megszületett.  

– Többször készített életvédelemmel foglalkozó adást.

– Egyszer olyan fejlődési rendellenessége volt egy babának – omphalocele a neve –, amikor a hasfal nem záródik össze, és a belső szervek egy külső burokban fejlődnek. Az orvosok a terhesség megszakítását javasolták az édesanyának, de a szülők addig kutattak, amíg találtak egy orvost, aki hajlandó volt végigkísérni a várandósságot. Megszületett a baba, a gyermeksebészeten megműtötték, és öt hét után hazamehettek. Ez a kislány ma már 15 éves, és teljesen egészséges. Aztán volt egy anyuka, akinek a babájánál Edwards-szindrómát, egy élettel összeegyeztethetetlen kromoszóma-rendellenességet állapítottak meg. Az orvosok azt mondták, meg kell szakítani a terhességet, mert a baba mindenképpen meg fog halni, minek szüli meg. Ez az anyuka felhívott engem a műsorban, és tőlem kérdezte, hogy mit tegyen. Ez például egy olyan helyzet volt, amikor nem mondhattam neki, amit szívem szerint mondtam volna, csak kérdéseket tehettem fel, és abban reménykedtem, hogy ezek a kérdések jelzésértékűek lesznek számára. Végül belement az abortuszba, és az volt a csapda ebben, hogy ugyanúgy meg kellett szülnie a babát, csak erről korábban senki nem beszélt vele. Ő azt hitte, hogy megkíméli magát és a kisbabáját, ehelyett nem megszabadult egy krízistől, hanem magára szedett egy életre szóló traumát.

Bármennyire szeretnénk, nem lehet minden magzat egészséges, előfordul, hogy egy nő sérült babát hordoz. Ilyenkor a legtöbb anya ösztönösen érzi, hogy nem megszakítani kell a terhességét, hanem a beteg babával lenni addig, amíg él.

Fontos lenne egy kidolgozott protokoll arra vonatkozóan, hogy az orvos mit mondhat, hogyan viselkedhet az ilyen krízisben lévő kismamával.  

– Ha felvállalja az ember, hogy életvédő, könnyen támadások érhetik. Sokan ezért inkább meg sem szólalnak ilyen témában.

– Elüldögélhet az ember az árnyékban egy életen keresztül. De amikor majd ott leszünk a fényben, mit mondunk? Én nem tudok nyugton ülni. Amikor az ember világosan érez egy küldetést, az adja a legnagyobb békességet, ha követi ezt. Világméretű szervezetek részletes kódexet dolgoznak ki arra nézve, hogy az online oktatás milyen módon sérti a gyermekek jogait. És ez így van jól, a gyermekekre vigyázni kell. Én azt szeretném, hogy pár hónappal vagy pár évvel korábban, amikor még az anya méhében fejlődik ugyanaz a gyermek, akkor is vigyázzunk rá.  

– Tavaly szeptemberben újra iskolapadba ült, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének hallgatója.

– Régi vágyam volt, hogy jelentkezzek ide. Csapatot vezetni, hallgatókkal beszélgetni, közösséget összetartani, krízisben lévő kismamákkal beszélgetni – ez mind-mind mentálhigiénés feladat. És az is fontos, hogy töltekezzem.

Figyelnünk kell, mert a legszebb szakmákban, a segítő hivatásokban, így az anyaságban is ki lehet égni.

– Tavaly megszületett az első unokájuk, a beszélgetésünk után éppen hozzá siet majd. Milyen érzés, hogy nagyszülő lett, mit szeretne átadni a kisunokájának?

– Nagyon sok szeretetet. Szeretnék sok időt tölteni vele. Nagyon hálás vagyok azért, hogy megérhettük, hogy unokáink vannak. Már úton van, és hamarosan érkezik a második.

Szerző: Szendéné Kiss Nóra

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott formában az Új Ember 2021. május 30-i számában jelent meg.