„Vezetve vagyok” – A tizennyolcadik Szalézi-sajtóösztöndíjas: Hajdu Noémi

– Részemről nem volt előzetes terv vagy tudatos döntés a médiában való elhelyezkedés. Eredetileg magyar–történelem tanári szakon végeztem, és három éven át tanítottam is. Édesapám mondogatta, hogy érdemes több lábon állni, más területeket is kipróbálni. Bennem is megvolt az érdeklődés és az aktivitás. A Közszolgálati Médiaakadémia meghirdetett egy képzést, amelyre jelentkeztem. Megszerettem ezt a fajta munkát, és egyéves gyakorlati időt követően felvettek az MTVA M2 gyermek- és ifjúsági csatornájához. Nagyon változatos és nagyon más, mint a tanítás, ugyanakkor itt is gyerekekkel foglalkozhatom. Úgy érzem, hogy szépen lassan ide vezettek.

– Alapvetően miből áll a tévés munkája?

– Kitalálok témákat, forgatókönyveket írok szituációs játékokhoz, leszervezem a forgatást, szkriptelem, megvágom az anyagot, zenét választok… Végigkövetem az egész folyamatot addig, amíg az anyag az aktuális heti felelős szerkesztő elé kerül. Az M2-n a minden hétköznap jelentkező, hat és tizenkét év közötti gyerekeknek szóló, tízperces, Hetedhét kaland című ismeretterjesztő műsor szerkesztője voltam, néhány hete pedig a felelős szerkesztője lettem.

– A Szalézi-sajtóösztöndíj többek között annak is elismerése, hogy önkéntes munkatársként rendszeresen részt vállal vallási műsorok készítésében is. Miért érezte fontosnak ezt a fajta helytállást, kiállást?

– Amikor az említett médiaiskolát végeztem, a gyakorlati időt párhuzamosan a gyermek-ifjúsági és a vallási szerkesztőségben töltöttem. Mindkettő közel áll hozzám. Jóllehet a gyermekcsatornához kerültem, a vallási szerkesztőséggel sem szakadt meg a kapcsolatom. Megkerestek, hogy lenne-e kedvem besegíteni nekik, én pedig szívesen mondtam igent. Egy ideig a Hajnali gondolatok szervezésében vettem rész, most pedig a Katolikus krónikába készítek anyagokat. A gyerekek esetében jobban előtérbe kerül a kreativitás. Nagy felelősség, mégis könnyedebb, vidámabb dolog. A Katolikus krónika persze sokkal komolyabb és mélyebb, mivel más korosztályt szólít meg. De úgy érzem, hogy mindkét irány kedves számomra, és bennem van. Ezért is végzem szívesen mindkét feladatot.

– Galgahévízen született. Milyen volt ez az inspiráló, hitre indító otthoni közeg?

– Galgahévíz a világ közepe számomra. Ott kaptam meg az alapokat a családban és a templomban is. Miután idős plébánosunk nyugdíjba ment, Lengyelországból érkeztek hozzánk szalvatoriánus atyák, akik újfajta mentalitást hoztak magukkal, és igazán élővé, közelivé és közvetlenné tették a helyi közösséget, ami gyerekként, kamaszként nagy hatással volt rám. Kötődtem hozzájuk, utat mutattak és az istenképemet is pozitívan formálták. Amellett, hogy Galgahévízen ma is nagyon tradicionálisan élik meg a hitüket az emberek. Ragaszkodnak a hagyományokhoz, ami fontos, mert megtartó erőt jelentenek, bárhol jár az ember a világon. Amikor Budapestre költöztem, magam is megtapasztaltam, hogy mekkora különbségek vannak a hit, a vallás megélése terén.

– A szalvatoriánus atyáknak volt köszönhető, hogy résztvevőként, majd szervezőként is belevetette magát az évente induló krakkói és częstochowai zarándoklatokba?

– Mondhatom, hogy belenőttem ebbe. Szaniszló Starostka atya kezdte el szervezni ezeket az utakat. Kamaszként mentem először; akkor még kihívásként, buliként fogtam fel. Rácsodálkoztam: „Jé, hát így is meg lehet élni az Istenbe vetett hitet?” A częstochowai zarándoklat tudatosította bennem, hogy a vallás nem szomorú, szigorú, korlátozó, elavult és poros dolog, hanem örömteli és felszabadító valóság. Ott is sok a tradíció, de a lengyelek eleve mások, rendíthetetlenebb a hitéletük. Sokat elmond, hogy napokon, adott esetben heteken át képesek gyalogolni a nagyobb zarándokhelyeikre. Mi két utat szoktunk bejárni: minden év júliusában Krakkóba, az Isteni Irgalmasság-bazilikába indul egy zarándoklat, melyet Szaniszló atya vezet, augusztus elején pedig Częstochowa irányába, a Bielsko-Biała egyházmegyei zarándoklathoz csatlakozik a magyar csapat. Ezt a galgahévízi plébánosunk, Krzysztof Miklusiak vezeti. A krakkói zarándokút különlegessége, hogy három nemzet képviselői vesznek benne részt: magyarok, lengyelek és szlovákok együtt vándorolnak Krakkóba. Az Istennel való kapcsolat köt össze minket is. Érte és vele megyünk Krakkóba.

– Olvastam, hogy tagja a Mária-lányoknak is. Kik ők?

– A Galga-vidékre jellemző társulás, amelyhez Galgahévízen különösen ragaszkodnak. Valamikor régen úgy gondolták, hogy az oltár mellett ne csak a fiúk teljesítsenek szolgálatot, hanem a lányok is képviseltessék magukat. A lányok nem ministrálhatnak, viszont Máriát szolgálva elláthatnak egyéb feladatokat. Mivel egykor én is Mária-lány voltam, megkértek, hogy másodmagammal foglalkozzam azokkal az általános iskolás, gimis lányokkal, akik jelentkeznek erre a szolgálatra. Igyekszem erősíteni és építeni a közösségüket. Az évvégi programok közé tartozik, hogy adventi időben, karácsonykor a galgahévízi fiatalokkal csomagokat készítünk, és meglátogatjuk a faluban az egyedülálló időseket.

– Hogyan tölti a szabadidejét, mivel szeret kikapcsolódni?

– Gyerekként, aztán a pályaválasztásra készülve sokat gondoltam arra, hogy pszichológus leszek. Mindig is nagyon érdekeltek az emberek, az emberi kapcsolatok. Milyenek, hogyan működnek, miért olyanok?... Azóta is közel áll hozzám az ilyen típusú irodalom. Két évvel ezelőtt jelentkeztem a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzésére, mert úgy gondoltam, hogy ez magam és mások megismerésében is segíthet. Hiszen az ember alapvető célja, hogy kiegyensúlyozott, boldog élete legyen. Változatlanul motivált és érdeklődő vagyok e téren. Ez a képzés is segít a közösségépítésben. A másik „vonzási kör”, amelyről már beszéltünk, a zarándoklat. Jó kiszakadni a mindennapokból. Nagyon szeretem a televíziós munkámat, mégis jó néha kicsit elvonulni a világtól. A természet mindig feltölt, megtisztít a felesleges dolgoktól és lelassít. A közös út, a gyaloglás monotóniája közben lehetőség nyílik arra, hogy az együtt zarándoklók közösségé formálódjanak.

– A munkája egyébként ugyancsak a kapcsolatépítésről, közösségteremtésről szól…

– Így van, de ott fel kell venni felgyorsult világunk tempóját. Művészet témákat szervezni és fenntartani a kapcsolatokat úgy, hogy azok ne sérüljenek az „időverseny” során. A tévében értelemszerűen csapatban dolgozunk. Fontosnak tartom a szolidaritást. Figyelni kell arra, hogy a közös cél, a jó eredmény elérése során és annak érdekében tiszteletben tartsuk minden közreműködő, résztvevő egyéniségét, érzékenységét, mégis mindenki beleadja magát az anyagba, munkánk gyümölcsébe. A gyerekműsor amúgy sem könnyű műfaj: legyen vidám, szórakoztató, ugyanakkor tanuljanak is belőle.

– Egy ösztöndíj egyszerre kitüntetés és bátorítás a jövőre nézve. Hogy érzi, rátalált az útjára? Így képzelte?

– Tíz évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy egyszer ott leszek, ahol most vagyok. Egyáltalán nem voltak ilyen típusú terveim, vágyaim. Sokat kaptam. Nem csak ezzel az ösztöndíjjal. Úgy érzem, hogy a Gondviselés folyamatosan segít a munkámban, és az élet minden területén. Visszanézve: semmi sem volt véletlen. Már látom, hogy mindennek megvolt az oka. És ez nagyon megnyugtató. Persze vannak álmaim. Nem nagyok, inkább a kis dolgokkal próbálok megelégedni. Úton vagyok, és lehet, hogy lesznek kanyarok, kátyúk, de igen, most a helyemen érzem magam. Nem tervezek. Meglátjuk, hogy mit hoz a jövő, és mit kell tennem. Hiszem, hogy vezetve voltam, és ezután is vezetni fognak.

Fotó: Lambert Attila

Pallós Tamás/Magyar Kurír