Aki a kicsiben hű

Nézőpont – 2020. november 14., szombat | 16:00

Évközi 33. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 25,14–30)

Gazdasági problémák, pénzügyi botrányok, sikkasztás, csalás, pénzmosás – napi szintű témák a sajtóban. Egy bizonyos ingerküszöb alatt az információk fel sem keltik már a figyelmünket, mások viszont nagyot szólnak. Kétségtelen, hogy ha egy nap azt írnák az újságok: „egy ember a földbe rejtette egyetlen pénzérméjét”, alig foglalkozna valaki ezzel a csekély hírértékű történéssel.

A mai példabeszéd nem harácsolásról, kapzsiságról, határtalan birtoklásvágyról szól, hanem két hűséges, rátermetten gazdálkodó emberről és egy lustáról, aki inkább nem kockáztat. És persze az urukról, akinek elszámolással tartoznak. De miről van szó valójában? 

A talentumok az Istentől kapott természetfölötti kegyelmek, természetes képességeink, egyszóval: minden, ami Urunk ajándéka az életünkben. Isten ránk bízta ezeket. Mondhatni: a mieink is, meg nem is. Számadással tartozunk értük.

Komoly veszélyt hordoz magában annak feltételezése, hogy pusztán a jó cselekedeteim, ügyes sáfárkodásom eredményeként, önerőből „ki tudom termelni” a magam számára az üdvösséghez szükséges kegyelmet. Ez nem így működik: Isten országába nem automatikusan visznek be a jótetteink, ezt kiérdemelni nem tudjuk. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „Krisztus bennünk élő szeretete minden érdemünk forrása Isten előtt. A kegyelem, mely tevékeny szeretettel egyesít Krisztussal, biztosítja cselekedeteink természetfölötti jellegét és abból következően érdemét Isten és az emberek előtt. A szentek mindig világosan tudták, hogy minden érdemük tiszta kegyelem volt.”

Akik a kicsiben hűnek bizonyulnak, azokra Isten mindig egyre többet bíz: még szorosabb, még bizalmasabb munkatársaivá válnak. Ez pedig nem látványos kiváltságokban nyilvánul meg, hanem sokszor éppen abban, hogy bővebben részesedünk a kereszthordozásból is, még ha emberi gyarlóságunk tiltakozik is ellene. Azért, mert ha már bizonyítottunk a kis dolgok hűséges végzésében, akkor szívesebben vár tőlünk nemcsak éberebb tevékenykedést vagy még buzgóbb szolgáló szeretetet, hanem mélyebb, rejtett áldozatokat is. Isten ezzel is mintegy „kitüntetett munkatársaivá” tesz bennünket, hiszen imáinkkal, felajánlott testi-lelki szenvedéseinkkel meglepően sokat tehetünk számos jó ügyért: elhunyt szeretteinkért, bajbajutottakért, papi és szerzetesi hivatásokért vagy éppen azért, hogy a lelkünkben egyre erősebb vonásokkal rajzolódjon ki Krisztus arca. Ennek folyamatát és eredményét más emberek kívülről sokszor nem látják, de gyakran még mi magunk sem. A talentum viszont éppen ebben a csendben kamatozik. Ha azonban már az emberi elismerés „megfizetett”, mit várunk Istentől?

Hajlamosak vagyunk a veszteségeinket, kényelmetlenségeinket látva elfelejteni, mennyi minden jót kapunk Istentől, amiért köszönettel és elszámolással tartozunk. Elégedetlenkedéseink ködén áttekintve, tegyük fel magunknak a kérdést: milyen talentumokkal halmoz el Isten, melyekkel földi életünk során őt és embertestvéreinket nap mint nap meg kell örvendeztetnünk?

Kovács Zoltán rektor 

Kapcsolódó fotógaléria