Aki legyőzetve győz

Jó az Istennel együtt lennünk – ez az egyszerű tapasztalat a színeváltozás történetének az egyik üzenete. Nagyböjt lelki kihívása is éppen ebben áll: Az Úrral vagyunk-e? Jó-e nekünk az Úrral lenni? Rengeteg formája lehetséges a böjti gyakorlatok, vallásos szokások megélésének. De mindezek valóban azt jelentik számunkra, hogy a lehető legszorosabb élet-közelségre jutunk Istennel?

A kérdésre jó lenne azonnal és gondolkodás nélkül „igen”-nel válaszolni, ám nem biztos, hogy őszinte és hiteles lenne a feleletünk. Ki tudja, Pétert mi motiválja a felkiáltásában: a dicsfény, az isteni kinyilatkoztatás élménye, valamiféle emberen túli tapasztalás misztikája? Vajon meghallotta-e, hogy Mózes és Illés Jézus haláláról beszélgetnek, amelyet a Mesternek Jeruzsálemben kell majd elszenvednie? Tényleg mindent megértett és befogadott az a Péter, aki megfeddte Jézust, amikor ő nyíltan kezdett beszélni a szenvedéséről: „Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled” (Mt 16,22)? Lehetséges, hogy a rendkívüli esemény csodálatossága elterelte a figyelmét a lényegről, s miközben lelkendezve az Úrral együtt akart maradni, valójában a lehető legmesszebbre távolodott tőle? Bizony, nem lehetetlen, hogy a színeváltozás hegyén, istenségének és messiási mivoltának csodálatos kinyilvánításakor Krisztus végül épp annyira egyedül maradt, mint később a Getszemáné kertjében. Az ember ugyanis szereti a nagyság és a győzelem felcsillanását, de hajlamos elzárni a szívét a kereszt titka elől.

Személyes nagyböjtünk fontos kérdése ez: miközben minden önmegtagadásunk, imánk, jócselekedetünk arra indít, hogy egyre közelebb kerüljünk az Úrhoz, a szívünk valójában milyen utat jár be? Aszkézisünk önmagát ünneplő erénygyakorlattá, akaratdiadallá lesz? Böjtölésünkből diéta vagy tisztítókúra válik? A szent negyvennap fókusza önmagunkon, az emberi megfontolásainkon és célkitűzéseinken van, vagy valóban a Mesteren, aki a legdicsőségesebb fényben a legmélyebb és legdrámaibb árnyékkal akar szembesíteni minket? 

Nagyböjt a feszültségek ideje. Kézzelfogható benne a középkori bölcs megfontolás: Amikor Isten kinyilatkoztatja magát, valójában elrejtezik – és viszont. A dicsőség fénye könnyen elfedheti a megváltó kereszt igazságát – ahogyan tekintetünket a keresztre szögezve olykor nehéz megpillantani húsvét hajnalhasadását. Legyen olyan időszak ez az életünkben, amikor megtanuljuk az igazi, a feszültségeket is megragadó látás művészetét, s valóban közel kerülünk az Úrhoz, aki megfeszített Király, aki legyőzetve győz!

Török Csaba