Ami nem múlik el

„A jövőről nem sokat tudok, / de a végítéletet magam előtt látom. / Az a nap, az az óra / mezítelenségünk fölmagasztalása lesz” – írja Pilinszky János a Mielőtt című versében.

Az évközi időszak végéhez közeledve a mai evangélium a végidők eseményeit vetíti elénk, és ezzel felébreszthet minket álmunkból vagy éppen lázas tevékenységünkből, hogy az egyetlen szükségesre, Istenre figyeljünk. Milyen sokszor hiányzik ez a lényeglátás az életünkből! Pedig ez maga a gyógyszer, hogy megszüntessük életünk üresjáratait.

A kereszténység azt tanítja, hogy egyszer élünk, és életünk végén számot kell adnunk arról, hogyan töltöttük az ajándékba kapott, véges földi időnket. Az életet nem azért kell komolyan venni, mert elmúlik. Éppen fordítva, azért fontos, mert folytatódik, pontosabban beteljesedik. A keresztény élet már itt a földön az Istennel való személyes kapcsolat örömében zajlik, és ez teljesül be a halál után.

Jézus Krisztus – övéin, követőin – számonkéri a jelekre való érzékenységet. Hiszen azok, mint nyomjelző lövedékek, vezetik az ész logikáját. A természet jelei összefüggenek az idők jeleivel. A jelek jele pedig maga Jézus Krisztus. Benne fejeződik ki Isten minden szeretete, benne arcot ölt a világ értelme. „Mikor látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtó előtt.” 

A sok-sok aktuális kérdés, probléma és tennivaló között az igazi várakozás, amely komolyan számol Krisztus második eljövetelével, meseszerűnek, életidegennek és sokak számára teljességgel elfogadhatatlannak tűnik. 

A keresztények közül sokan hiszik ugyan, hogy Krisztus eljön, valójában azonban azt kívánják, hogy minél későbbre tolódjon ez az eljövetel, olyan beláthatatlan, világ végi messzeségbe, hogy ne is kelljen rágondolniuk. 

Ám az első keresztények életét a nagy beteljesedés, a végső napok félelmetes ragyogása irányította, vagyis annak a vágya, hogy Istennel lesznek örökre és elveszíthetetlenül. Krisztus ma is azt üzeni: helyet készít nekünk, és ne feledjük, csak a munkaidőnk jár le, nem az életünk. Arra biztat, éljünk szépen, tartalmasan, legyen mit megjutalmaznia az ítélet napján. A végidőkről szóló evangélium nem ijesztget, hanem határozottan tanít: a legnagyobb meglepetés vár ránk, „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt!” (1Kor 2,9) 

Minden – még a halál is – az Istenben való végtelen élet ígéretét hordozza. Minden, ami most történik: az életem, a munkám, a világban való létem – mivel semmi sem felesleges, és semmi sem merül feledésbe –, minden felemeltetik, és megmarad Isten országában. Mindennek van értelme! 

Fontos megértenünk: a szeretet nem múlik el. A legkisebb jónak is értelme van, mert folytatódik és beteljesedik.

Ezért a mai kor keresztényei sem fáradhatnak bele a várakozásba. Éberség nélkül és az Istenre érzékeny, figyelő szeretet nélkül nem lehet kitartani Krisztus követésében. A legpraktikusabb tanács az, hogy tudatosan éljünk a jelenben. 

„Úgy imádkozzál mindennap s úgy élj, / Hogy el ne törd előre gyenge szárnyát, / A végső órán felsíró imádnak.” (Sík Sándor: Imádság jó halálért)

Németh Norbert