Az egyetlen világosság

Mindent átformáló belső tűz járta át a tanítványokat pünkösdkor, ezt ünnepeltük a múlt vasárnap. Ők ekkor ismerték meg igazán az Isten Lelkét, és ekkor ébredtek rá: erre a mennyei lángra továbbra is rábízhatják magukat. Szükségük is lesz rá, hiszen a lelkesedés önmagában igen kevés az apostoli küldetés teljesítéséhez. Mennyei világosságra lesz szükségük döntéseikhez, az Erősség Lelkére a megpróbáltatások viseléséhez, további kegyelmekre a feltámadt Krisztusról szóló hiteles tanúságtételhez.

A mai evangéliumi szakaszban a Lélek még nem jött el, és Jézus is még csak készül „hazatérni” a mennyei dicsőségbe. Nem is csoda, hogy a tanítványokban még kételkedés honol: értik is, nem is azt, ami történik. Jézus valóban feltámadt, néha meg is mutatkozik, de aztán újra eltűnik; mennybemenetelére készül, és a megígért vigasztalóról is szól, akit az Atya küld az ő nevében. Előre vetíti, hogy őt már nem fogják látni, de azt is, hogy nem hagyja őket árván. Isten Fia azt rendeli, hogy tegyenek mindenkit tanítványává, Isten gyermekeivé, mégpedig a keresztség által, melyet az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében kell kiszolgáltatniuk. Hogy ki is ez a három személy, arra maguktól sose jöttek volna rá, csak Jézus tanításából, a Lélek által. 

Az apostolok rengeteg nehézséggel találják szemben magukat. „Az Úr az Isten és senki más!” – hallottuk az olvasmányban. A zsidók hite nem tűr más istenséget Jahve mellett. Hogyan magyarázzák el nekik, hogy az Atyával együtt a Fiú és a Szentlélek is valóságos Isten, mégsem három Isten, hanem egy? A Szűzanya csendben „súghat”: ő előbb lett a Szentlélek hordozója, akinek világosságában megértette: Isten Fiát hordozza méhében. A „megoldás” erre mutat: Lélek-hordozókká válni, s a továbbiakat a Lélek személyesen fogja megtanítani nekik, és általuk mindenkinek. 

Hogy milyen érveket adott a tanítványok ajkára a Lélek, kevéssé tudjuk; a választott nép felé leginkább az ószövetségi ígéretek beteljesedéséről beszélhettek. A későbbi megközelítésekből merítsünk most Szent Ágostontól: az Atya a világosság forrása, a Fiú „világosság a világosságtól”, a Szentlélek pedig szintén világosság, hiszen kettőjük kölcsönös szeretetéből származik. Lehet, hogy sokszor külön-külön érzékeljük fényüket, de hármójuk szoros egysége mégsem három különböző fénycsóva, hanem egyetlen világosság.

Az isteni személyek nemcsak arra hívnak, hogy lépjünk be bátran az életükbe, hanem arra is, hogy egymással is kerüljünk minél mélyebb szeretetközösségbe, leginkább az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása által. Képmutatás lenne áradozni a Szentháromság végtelen szeretetéről, ha nem veszem észre a szenvedőt, a rászorulót; hamis dolog dicsőíteni őt a legszebb imákkal, miközben másokat becsmérlek, megszólok, elítélek. Az Atya és a Fiú és a Szentlélek szeretete nem elvont, hanem nagyon is konkrétan van jelen az életünkben. Legyen a mi szeretetünk is minél konkrétabb, és akkor észrevesszük: jó cselekedeteink közben a Szentháromság is „ránk talált”!

Kovács Zoltán