Az emberi ragyogása

Nézőpont – 2020. március 7., szombat | 16:00

Nagyböjt 2. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 17,1–9)

Az ember életének alaptörvénye a törekvés, a haladás. Amíg élünk, folytonos a mozgás, a cselekvés. Időnként persze lelassulunk, vagy éppenséggel felgyorsulunk. Ám megállni, tökéletesen mozdulatlanná dermedni nem lehet. Ha ez megtörténne, az maga lenne a halál.

Olykor nagyon jó, hogy így van elrendezve a dolgok sora. A nehézségeket le tudjuk küzdeni, a gátakon át tudunk lendülni. Előbb-utóbb minden fáradságos vagy szomorú útszakasz a végéhez ér, s mi továbbléphetünk. Máskor azonban terhessé válik ez a szűnni nem akaró dinamika. Hiszen vannak percek, amikor a létezés a legszebb, a leginkább beteljesült arcát mutatja: ilyen egy csodálatos ünnep, a szeretet vagy a szerelem megélése, vagy éppenséggel valami szépségessel való találkozás. Olyan jó lenne ilyenkor megállítani az időt, és ebben az örökkévalóságig „kimerevített” pillanatban létezni! 

A színeváltozás hegyén az apostolok olyan élményben részesülnek, amely szavakba önthetetlen. A látás, a hallás, az emberi tapasztalás eljut a határaiig, és fogalmakkal kifejezhetetlen érzések támadnak bennük. „Jó nekünk itt lennünk!” – ebben az egyszerű mondatban elképesztő mélységek lakoznak. A Jézussal vándorló, megannyi csodát látó apostolok egy rövid időre betekintést nyernek a Mester isteni valóságába, és amit ott észlelnek, megragadja, vonzza, megérinti őket. „Ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr! Boldog az ember, ki hozzá menekül” (Zsolt 34,9) Ez a zsoltárvers elevenedik meg a hegyen. Miként a zsoltáros, úgy Jézus tanítványai sem képesek szabatos teológiai kifejezésekbe önteni a kivételes tapasztalást. Az érzékek egyszerű szavai mondják ki, hogy az istenivel való találkozás a létezés legszebb, legjobb, „legízesebb” lehetősége. Minél közelebb vannak Istenhez, annál közelebb vannak önmaguk beteljesüléséhez. Az Isten fénye nem kioltja, hanem a végtelenségig felfokozza az emberinek a ragyogását is. 

Ebből a szakaszból megérthetjük: a lemondás, az önmegtagadás, az aszketikus gyakorlatok sora azt a célt szolgálja, hogy a részleges és a töredékes kiszorításával teret nyissunk az emberi mértéket meghaladóan túláradó előtt. Nem azért koplalok, hogy éhes legyek, és elvesszenek az ízek, hanem azért, hogy a lehető legerőteljesebben érezzem a legédesebbet. A jó böjt nem eltörli, kiiktatja, hanem egyenesen felfokozza a vágyakozást. Nem „kizár az örömökből”, hanem segít felkészülni a minden emberi léptéket meghaladó boldogság befogadására. A böjtben nem a semmi és a hiány, hanem a minden és a bőség erői munkálnak.

Török Csaba 

Kapcsolódó fotógaléria