Az özvegyasszony két fillére

Az egyszeri plébános az evangélium felolvasása után így szólt híveihez: „Testvérek, a mai szentmisére három prédikációt írtam. Egy rövid, humoros, frappáns beszédet; egy átlagosan hosszú és tartalmas homíliát; illetve egy nagyon hosszú és unalmas szöveget. Most körbeadom a perselyt, utána pedig eldöntöm, melyiket fogom elmondani.” 

A szegény özvegy két fillérjéről szóló evangéliumi tanítás kapcsán nagyon hamar az adakozásra, a történetben megjelenő cseppet sem egyszerű témára – az anyagiak és a lelkiek viszonyára, az egyházfinanszírozásra – terelődhet a figyelmünk. Pedig Jézus tanítói szándéka ennél sokkal többre hív bennünket. Az írástudók és az özvegyasszony két alapvető emberi magatartást, a világhoz, az élethez, s tulajdonképpen Istenhez és az ő országához való két alapvető viszonyulást jelenítenek meg.

Az írástudók Jézus szerint „akarják”, hogy köszöntsék őket, hogy az első helyek illessék meg őket. Olyan vallásos emberek ők, akik tudják, mit akarnak az élettől: sikert, elismerést, tiszteletet, s ezért tenni is készek. De nem veszik észre, hogy céljaik megvalósítása közben átgázolnak másokon, hogy éppen a legkiszolgáltatottabbak vagyonát elemésztve jutnak előbbre, s végső soron hazudnak önmaguknak és Istennek. Vallásosságukat arra használják, hogy különbnek tűnjenek másoknál, s az élő istenkapcsolat helyett az előjogokat biztosító státuszt választják. Adnak valamit Istennek, és sokat várnak cserébe. 

A templomban mindenét odaadó özvegyet ezzel szemben nem az mozgatja, hogy mit vár az élettől, hanem az, hogy mit vár az élet tőle. Nagy bizalommal fordul Istenhez, és kész mindenét, „egész megélhetését”, egész önmagát felajánlani, kockára tenni abban az élő kapcsolatban, ami a gondviselő Úrhoz köti. Mindent ad, és élő kapcsolódást remél.

Az értünk önmagát egészen odaajándékozó Jézust megfogja ennek az asszonynak a szabadsága, s mindjárt meg is osztja élményét a tanítványaival. Török Endre meghatározása szerint „szabad az, aki nem sért, és nem sérthető”. A főhelyekért tülekedő, magukat nagyra tartó írástudók törékeny önbecsülését sérti minden meg nem adott tisztelet, minden elszalasztott lehetőség. Léthazugságuk ugyanakkor olyan emberekké teszi őket, akik folyamatosan mások sérelmére növelik a befolyásukat. Az özvegyasszony szabadságának alapja, hogy aki mindent odaad, attól nem lehet elvenni semmit, s aki az őszinte szegénység figyelmes, odaadó lelkületével él, az nem is sért másokat.

Az evangélium önmagunkkal szembesít minket: vágyunk-e, készek vagyunk-e az özvegyasszony szabadságára? Vagy az írástudókhoz hasonlóan megelégszünk azzal a felsőbbrendűség-tudattal, amit a vallásosságunkba fektetett időnk és energiánk kölcsönöz nekünk? Egy sokgyerekes ismerősöm mondta egyszer, hogy „az apa életét megeszik a gyermekei”. Párkapcsolatunkban, a családunkban, a hivatásunkban készek vagyunk-e mindent odaadva felemésztődni Jézusért és az ő országáért, s vele együtt élő áldozattá válni? Ehhez a kérdéshez képest a perselypénz és a prédikáció hossza jelentéktelen apróságok.

Baán Izsák OSB