A dúsgazdag és a koldus

Jézus példázatának kezdő képe egyszerre állítja elénk világunk „értékrendjét” és Isten sajátos viszonyulását. A „bíborba és patyolatba” öltöző dúsgazdag ember és a nincstelen koldus állandó szereplője az emberiség drámájának. Társadalmaink az előbbiek nevét jól ismerik, s a mai celeb-(anti)kultúrában élénk figyelemmel kísérik életük zajos történéseit. Az utóbbiak azonban névtelenek, arctalanok. Ők a jelentéktelen tömeg. Csakhogy Isten másként tekint rájuk: előtte a fennhéjázók, a hatalmasok és mindenki által megsüvegeltek válnak névtelenné, s a koldus nevet nyer: ő Lázár. A név még ennél is többet mond. A héber Eleázár annyit tesz: Isten megsegít. Ő az, akinek Istenen kívül semmije, senkije nincsen. Ő az, akire az emberek nem figyelnek, de a Mindenható letekint rá. Bizonnyal nem véletlen, hogy Jézus kedves barátjának a nevét kölcsönzi számára: ő az emberek szemében halott, olyan, mintha nem is lenne, Istenben azonban élete, sőt örök élete van. Együttesen mutatkozik meg előttünk az, amit Ferenc pápa a szemeteskosár, a leselejtezés kultúrájának hív, és az, amit az Atya gondviselő, irgalmas és felemelő, életadó szeretetének nevezhetünk.

Szíven ütő ez az alaphelyzet, s a végkifejlet tovább erősíti ezt a hatást. Ám nem pusztán Isten alapállásáról tudunk meg fontosat e sorokban, hanem felismerhetjük belőlük saját keresztényi hivatásunk egyik lényegi elemét is. Szent Pál saját apostoli szolgálatának kezdetét felidézve így ír: „Kinyilatkoztatástól indítva mentem föl (Jeruzsálembe), és megtárgyaltam velük (ti. az apostolokkal) az evangéliumot, amelyet a nemzetek közt hirdetek, azokkal külön is, akik tekintélyesek voltak, nehogy hiábavaló legyen, ahogy futok vagy ahogy futottam. (…) (Ők pedig) az egység jeléül jobbot nyújtottak nekem és Barnabásnak, hogy mi a nemzetek között apostolkodjunk, ők pedig a körülmetéltek között. Csak legyen gondunk a szegényekre, amit én törekedtem is megtenni” (Gal 2,2.9–10). Egy olyan kereszténység, amelyben a világ névtelenjei névtelenek maradnak, célt téveszt. A gazdagok és hatalmasok előtt meghajoló Egyház könnyen jut tévútra. A felkaroló Istent emberszerető tetteiben nem követő hívő „hiába fut”.

Az Élet Könyvében nevek vannak: megtaposott, perifériára szorított, szenvedő és kiszolgáltatott, kizsákmányolt emberek milliárdjainak nevei. Lázárok őt mind, olyanok, akiket cserben hagyott emberi közegük, s Istentől remélik a segítséget. Ennek azonban rajtunk, a mi tetteinken, a mi hiteles szeretetünkön keresztül kell eljutnia hozzájuk.

Török Csaba