Éltető kenyérré válni

Az utolsó vacsorán Jézus önmagával ajándékoz meg bennünket, megelőlegezve halálának és feltámadásának titkát. Ez az önmagát nekünk ajándékozó gesztus étkezés formájában történik. A vacsora, melyen közösségben vannak a tanítványok, egyúttal a megbocsátás eseményeként is megjelenik. Mert a tanítványoknak, akik Jézus körül ülnek és figyelik mesterüket, más és más az egyéniségük. Van köztük, aki lobbanékony, és akad, aki éppen ellenkezőleg, az elfogadás, a barátság példaképe. Jelen van az áruló, a tagadó, a megvetettekből megtért, a kételkedő. Nincs köztük két egyforma, mégis most, ennek a húsvéti lakomának a pillanatában egyetlen közösséget alkotnak. Ki is lép ebből a körből az, aki később még saját magának sem tud megbocsátani: Júdás. 

Minden szentmisében pontosan ugyanez történik. A pap körül, aki a legszentebb áldozat bemutatása közben Krisztusként van jelen, ott vannak a „tanítványok”, akik egyéni életükkel, Istenhez viszonyulásukkal, tanúságtételükkel vagy éppen annak hiányával veszik körül az oltárt, vagyis magát Jézus Krisztust. A pap a saját felszenteltsége által, az Üdvözítő szavait kimondva jelenvalóvá teszi az utolsó vacsora eseményét. A „Vegyétek és egyétek!”, illetve a „Vegyétek és igyátok!” krisztusi szavak egyúttal saját vallomását is jelentik, hiszen a papi élet csak akkor válik teljessé és boldoggá, ha eledellé lesz mindazok számára, akiknek rendeltetett. 

De fontos, hogy ez ne csak a pap vallomása legyen, hanem minden keresztény hívőé is. Amikor halljuk a szentmisében Jézus szavait a kenyér és a bor átváltoztatása közben, arra kell gondolnunk, hogy hétköznapi életünkben nekünk magunknak is eledellé kell válnunk családtagjaink, közösségünk, szolgálatunk, munkánk számára. Ahogyan ez Bálint Lea versében egyszerűen megfogalmazódik:

Jó akarok lenni
hogy kenyérre lehessen kenni
s az emberek kenyeret
ne magában egyenek 

A szentmise nem lehet csupán szokás, vallásgyakorlat. Úrnapján azt az Istent ünnepeljük, aki nem valamit adott nekünk, hanem önmagát. Eledellé vált számunkra. A legcsodálatosabb módon maradt itt közöttünk, hogy amikor magunkhoz vesszük őt szentáldozáskor, ne feledkezzünk meg arról, hogy a szeretet lényege éppen ebben rejlik, vagyis az eledellé válásban, amit ha szabadon, örömmel és szeretettel vállalunk, kiteljesedik az életünk.

Szent Albert Chmielowski testvér, aki egész életét a szegényeknek szentelte, az Eucharisztiából merített erőt, és a következőket mondta: „Az Oltáriszentségen át tekintek Krisztusra. Ennél szebbet kigondolhatott volna-e az ő szeretete? Ha ő a kenyér, akkor legyünk mi is kenyér!”

Bátor Botond OSPPE