Ha elfog a csüggedés

Miért hiszünk egyáltalán bárkinek? Általában valamilyen tekintély alapján, mert fontos ember, és fontos, amit mond. Minél hitelesebb személy meséli a tapasztalatait, annál inkább hihető. Elfogadunk hitelesnek tűnő tartalmakat, sokszor anélkül, hogy személyesen meggyőződnénk róluk. A világ távolabbi pontjain nem tudunk személyesen jelen lenni, a történelmi régmúltban nem éltünk. A mikro- és a makrovilág szintén rejtelmes sajátosságaiba jó esetben is csak szakavatott segítővel, professzionális műszerekkel tudunk betekinteni. Tankönyvekből sajátítjuk el a világról alkotott tudásunk egy részét, a média, a híradások folyamatosan alakítják a közvéleményt. Ezen információk túlnyomó többségének azonban nem tudunk utánajárni. Ha kritikusak vagyunk is, igen sok mindent egyszerűen csak elhiszünk. És ettől még nem mondhatni, hogy naivan hiszékenyek volnánk.

Pedig minket, keresztényeket gyakran bélyegeznek meg ezzel. A hit azonban más, mint a hiszékenység. A zsidókhoz írt levélből tudjuk: „A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka” (Zsid 11,1). A hittartalom azonban nem minden, azt hitaktus is kíséri: a hívő ember teljesen bevonódik abba, amit hisz, mert élő kapcsolatba lép az élő Istennel, és így változhat meg gyökeresen az élete. Bizalommal ráhagyatkozva nyílik meg a mélysége annak: tudom, kinek hittem.

A tanítványok is érzik annak igényét, hogy a hit lángja ne aludjon ki bennük, ezért így fordulnak Jézushoz: „növeld bennünk a hitet”. Érzik, hogy a túl kicsiny hit őket magukat sem mozgatja meg, nemhogy a hegyeket, ezért az Úrhoz folyamodnak. Nem is az az igazi baj, ha felismerem, hogy kicsi a hitem. Azzal a kevéssel, ha alázattal Isten kezébe ajánlom, ő tud mit kezdeni. A világ Teremtőjének ez bőven elég ahhoz, hogy ráhagyatkozásom által megmutassa önmagát. A mellét döngető „nagy hívő” ellenben sokszor épp önmaga karikatúrájává lesz, mert csak gondolja, hogy hisz. Jézus első csodája, amelyet Mária egyszerű, hittel teli ráhagyatkozása eszközölt ki Kánában, éppen azzal érte el igazi célját, hogy végeredményként „tanítványai hittek” Jézusban.

Kellenek sokszor a hitkrízisek is, amelyek bár gyötrelmesek, de hitünk növekedését szolgálják. Amikor az „isteni Villanyszerelő áramtalanít” bennünk, hogy „erősebb hálózatot”, egyre mélyebb hitet építhessen ki a szívünkben, s addigi gyermeteg hitünk, hívésünk szegényes gyertyalángját nagyobb világosság váltsa fel, akkor kétségbeesve botorkálunk a kínzó sötétben. De ilyenkor sem szűnünk meg arcát keresni. Ő a legsűrűbb sötétségben is velünk van. Hitünk biztosít erről. Aztán, ha elvégezte a munkáját, örvendhetünk a Lélek világosságának.

Ha el is fog a csüggedés, ha el is borít a sötétség, jó tudni, hittel megérezni, hogy Isten ezt is a javamra fordítja. Ő a bennünk mélyre eltemetett, elfeledett mustármagokból is életet fakaszt. Hitünk, bár törékeny, növelhető. Az ima megerősíti, a szenvedések kohója megnemesíti. A hit pislákoló mécsesét a Lélek fuvallata képes hatalmas tűzzé változtatni.

Kovács Zoltán