A helyes alázatról

„Korábban kicsit beképzelt voltam, de valaki figyelmeztetett rá, így most már tökéletes vagyok” – a klasszikus graffiti csattanója, akárcsak az evangélium, jól ragadja meg az alázat paradox természetét: ha előre akarunk haladni az alázatban, akkor épp a rá irányuló kérdést kell félretennünk, vagyis azt kell elengednünk, hogy magunkat helyezzük a középpontba, mások elé. 

Jézus a lakomán elfoglalt helyekről szóló tanításában az alázatosságra buzdít, egy olyan erényre, amit talán már nem értünk igazán. Ma, amikor a munka, a hétköznapok és a közösségi média világában is arra ösztönöznek minket, hogy jobbnak, szebbnek, okosabbnak mutassuk magunkat másoknál, az utolsó helyet elfoglaló vendég perspektívája inkább lúzerségnek tűnik: aki nem menedzseli jól magát, az megy a süllyesztőbe, azt a világ „bedarálja”. Krisztus tanítványai az evangélium fényében nem arra kapnak meghívást, hogy önértékelés nélküli, „alázatoskodó” emberek legyenek, hanem arra, hogy a helyesen értelmezett alázatra törekedve, megfelelő önértékeléssel bírva, szabadon, méghozzá a szeretetre szabadon éljenek. 

Ezen a szabadságra vezető úton fontos, hogy ne méricskéljük, ne hasonlítsuk magunkat másokhoz. Nagyon mélyen, szinte ösztönösen gyökerezik bennünk, hogy egy társas helyzetben megpróbáljuk „belőni” a helyünket. Nem, életkor, iskolai végzettség, anyagi helyzet, bőrszín – ez mind része annak a kritériumrendszernek, amelyben végül másokhoz képest többnek vagy kevesebbnek gondoljuk magunkat, akárcsak a lakomán sorban helyet foglaló vendégek. Jézus arra buzdít minket, hogy tanuljuk meg elengedni ezt a működésmódot, amelyből sokféle szorongás, frusztráció és szeretetlenség fakad. A lakomán – azaz a mennyei Atyával megélt teljességben, az Isten országának erőterében élt életben – minden meghívott igazi értékét maga a meghívó személye és a meghívás adja. Mindaddig, amíg önértékelésünk, emberi, érzelmi biztonságunk a másokhoz viszonyított többtől vagy kevesebbtől függ, a „helyünk” a világban törékeny, sérülékeny lesz, állandó csalódásnak leszünk kitéve. Az egyik szerzetes atya radikálisan fejezi ki ezt az igazságot: „Ha az ember nem mondja a szívében, hogy »csak én és Isten vagyunk ezen a világon«, nem üdvözülhet.”

Az alázatból, amely valójában az istenkapcsolatból fakadó önértékelés, szabadság fakad. Szerepek, alá- és fölérendeltség nélkül közelíthetek a másik emberhez, kitéve magamat akár annak is, hogy a közelségben sebződöm, mert tudom, hogy az élet lakomájának Ura szeret és megtart engem, ezért el fogom tudni hordozni mindazt, ami a közelségben szenvedést okoz.

Az alázat (latinul humilitas) ezenkívül szorosan összetartozik a humorral, azzal a készséggel, hogy ne vegyük magunkat annyira végletesen komolyan. Olyan erényre buzdít tehát Jézus, amelyben paradox módon éppen akkor tudunk előre haladni, ha elengedjük a tökéletesre, a „másoknál jobbra” való törekvésünket. Gyökössy Endre boldogságmondása szerint: „Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.”

Baán Izsák OSB