Hétköznapjaink emmauszi útjain

Az emmauszi tanítványok története senkit sem hagy közömbösen. Hacsak egy parányi rést nyitunk megkövesedett szívünk ajtaján, mi is érezni fogjuk lángolását, nyugtalanságát. Bízom abban, hogy maga az evangélium szava, a feltámadt Jézus élő és éltető lehelete lesz mindnyájunk lelkének megújító ereje. Egyszerűen hagyjuk, hogy szíven üssön, a szívünk mélyéig hatoljon ez a történet. 

Ahogy Loyolai Szent Ignác is biztat minket: képzeljük oda magunkat valóságosan a jelenetbe. Mintha magam lennék az egyik tanítvány. Nem véletlen ugyanis, hogy Lukács csak az egyiküket, Kleofást nevezi néven. Kleofás mellé külön-külön mindegyikünk odaképzelheti a saját nevét. Az is érdekes, hogy maga a helység, Emmausz sem határolható be ma már pontosan, pedig Lukács még megjelöli, hogy hatvanstádiumnyi távolságra van Jeruzsálemtől. Ma már azonban nem tudjuk, hogy melyik irányban, melyik falu is lehetett. S pont ez az, ami mindannyiunk számára oly bátorító: én magam vagyok Kleofás útitársa, s az én emmauszi utam ez Jézussal! Nagy költőnk, Szabó Lőrinc Az Árny keze című versében talán ezért írja át kétszer is az amúgy eredetiben többes számban elhangzó fohászt egyes számú, személyes kiáltássá:

Maradj velem, mert beesteledett!”

Miután így egészen magunkra vonatkoztatva olvassuk az elbeszélést, mégis le kell szögeznünk: ha Jézussal, a Feltámadottal mi is találkozni akarunk, nem maradhatunk egyedül, „vergődő magányként”. Ki kell tartanunk egymás mellett a csalódás idején is. Ahol ugyanis csak ketten vagy hárman találkoznak Jézus nevében, ő már ott van köztük. A hozzájuk társuló ismeretlen idegen ugyanis maga Jézus, aki kifejti az Írásokat. Ezeket kellett elszenvednie ahhoz, hogy bemehessen dicsőségébe. Amikor a két tanítvány szívében lassan lángra kap a már-már kialvó hit és öröm, éppen odaérnek a faluhoz, ahová tartottak. Jézus ugyan úgy tesz, mintha tovább akarna menni, de a két tanítvány dehogy ereszti! Sőt kérlelik: „Maradj velünk, mert már esteledik, lemenőben a nap!” 

Nagy Szent Gergely pápa csodálatosan fejtegeti e jelenet igazi üzenetét evangéliumi magyarázatában:

A két tanítvány szeme nem nyílt meg addig, amíg csupán hallgatták az Isten szavát. Csak akkor nyílt meg, amikor a jézusi szavak szerint is cselekedtek: Idegen voltam, és ti befogadtatok.”

Később Gergely pápa még hozzáteszi: „Ó, Uram, ha meg akarom érteni, amit tőled hallok, azonnal át kell ültetnem a gyakorlatba.” Valóban, egy ismeretlennek hitt vándort fogad be házába a két emmauszi, és maga Krisztus lesz a vendégük. Jézus betér hát, hogy velük maradjon, de nem csak néhány órára, hanem mindörökre: „Aki eszi az én testemet, az bennem marad, és én őbenne.” Asztalhoz ülnek tehát, és Jézus azzal a mozdulattal, amellyel az utolsó vacsorán is tette, megáldja, megtöri, és odanyújtja nekik a kenyeret. Ekkor nyílik meg a két tanítvány szeme, és felismerik őt. Mivel az Úr Jézus látogatása ezzel el is érte célját, alakja eltűnik a szemük elől. Az ő szívükben azonban ott lángol immár kiolthatatlanul a húsvéti öröm. Szaladnak vissza Jeruzsálembe, s mivel ezt a túlcsorduló boldogságot, a felismerés örömét nem tudják magukban tartani, szinte berobbannak az utolsó vacsora termébe, hogy elmondják élményüket. Az apostolok viszont ugyanezzel az örömhírrel fogadják őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!”

Igen, „kell a hit, a közösség, a szeretet”, ahogy Szabó Lőrinc írja versében. S ez az a hármas mód, ahogyan mi is találkozhatunk elevenen, valóságosan a feltámadt Jézus Krisztussal: a Szentírás, az embertárs és a kenyértörés, vagyis a szentmise. Kérjük mi is a Ferenc pápát váró himnusz szavaival: „Új lángot lobbants bennem, hiszen tőled lesz erőm!”

Engedjük, hogy lángoljon a szívünk, és felismerjük őt!

Szerző: Bognár István

Magyar Kurír