„Maradj velünk, Urunk!”

„Maradj velünk, Urunk!” (Lk 24,29) Ezzel a mondattal kezdődik Szent II. János Pál pápának az az apostoli levele, amit az eucharisztikus év elején, 2004 októberében ajándékozott nekünk mintegy lelki végrendeletéül (Mane nobiscum Domine). Ebben felhívja a figyelmet arra, hogy az emmauszi tanítványok képe sokat segíthet az Eucharisztia misztériumában való elmélyülésben. 

Húsvét vasárnapjának esti evangéliumi szakaszában szintén az emmauszi tanítványok útjáról olvasunk (Lk 24,13–35). Ketten szomorúan útra kelnek Jeruzsálemből. Zarándoklásuk során melléjük szegődik Jézus, akit nem ismernek fel, de a vele eltöltött nap végén lelkesen sietnek vissza a szent városba, mert a kenyértörés gesztusa által felfedezik a vándorban a feltámadt Jézus Krisztust. A fizikai értelemben megtett, konkrét út mellett tehát az evangélista egy lelki útról is beszél, amely által a szomorú, borús szívek lángolóvá és derűssé lettek. E változás oka a feltámadt Jézussal való találkozás, amely rejtve már a „Maradj velünk, Urunk” (Lk 24,29) kérésben is kifejezést nyert a két zarándok részéről.

Egy teológus szerint ebben a történetben a két tanítvány fokozatosan találkozik a Mesterrel. Először az Úr szaván keresztül, ugyanis visszaemlékeznek arra, hogy amikor tanította őket és az írásokat magyarázta nekik, lángolt a szívük (Lk 24,25–27.32). Felfedezik azt az örömteli bizonyosságot, hogy az Úr volt az, aki beszélt hozzájuk, aki a szaván keresztül velük van. A feltámadt Jézus Krisztus maga az Isten megtestesült Igéje, aki kíséri őket, aki együtt vándorol tanítványaival. Tovább mélyül a zarándokkal való kapcsolatuk azáltal is, hogy abban, akit először idegennek neveztek, felfedezik a testvért, akit meghívnak az otthonukba (Lk 24,18.29). Ezáltal azt a Jézust fogadják be valóságosan, aki egyszer azt mondta: „Vándor voltam és befogadtatok” (Mt 25,35). Végül pedig találkoznak az Úrral a kenyértörés jelében, ami az Eucharisztiára utal, s amelyben meglátják a Feltámadottat, aki valóságosan jelen van a kenyér és a bor színében (Lk 22,19–20; Lk 24,30–31). 

E lelki útjuk során lépésről lépésre közelednek tehát Jézushoz, akinek jelenlétét és velük létét egyre inkább felismerik. Szomorú szívük így válik ragyogóvá a Jézus Krisztussal való találkozás által, akit Jeruzsálembe visszatérve örömmel hirdetnek a többieknek (Lk 24,33–35). 

Rómában, a Szent Péter-bazilikában a 2004. október 17-i szentmisén, amelyre magam is megrendülve gondolok vissza, az idős, szent pápa ezt mondta: az Úr Jézus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, vegyük ezt komolyan! Ismerjük hát fel, és vegyük komolyan mi is, hogy a feltámadt Jézus Krisztus valóban jelen van a szavaiban, a testvéri szeretet gesztusaiban és az Eucharisztiában. Tegyük magunkévá az emmauszi vándorok fohászát: „Maradj velünk, Urunk”, és hozzájuk hasonlóan hagyjuk, hogy a feltámadt Mester a jelenlétével és hűséges velünk létével lángolóvá és derűssé tegye a megpróbáltatások és félelmek miatt elnehezült szívünket, hogy ezzel a húsvéti, reményteli örömmel mi magunk is bátran tudjunk megvigasztalni másokat!

Nyúl Viktor