Illúziók

Nézőpont – 2022. február 12., szombat | 16:00

Évközi 6. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 6,17.20–26)

„Kétféle keresztény létezik: azok, akik őszintén hisznek Istenben, s azok, akik éppoly őszintén hiszik, hogy hisznek. Arról lehet megkülönböztetni őket, hogy mit tesznek a döntő pillanatokban.” A hitvalló romániai evangélikus lelkész, Richard Wurmbrand szavai mintha a vasárnapi evangélium, a Lukács-féle boldogságmondások és jaj-szavak magyarázata volna. Jézus evangéliuma választás elé állít, vízválasztó az önáltatás és a valódi, élő hit között.

A kereszténység „light” verziója, mellyel lépten-nyomon találkozhatunk, amellett, hogy hisz egy, a világot teremtő és elrendező Isten létezésében, aki figyelemmel kíséri az életünket, s aki azt akarja, hogy az emberek jók, kedvesek és tisztességesek legyenek egymással, az élet legfőbb céljának azt tartja, hogy földi értelemben boldogok legyünk, és szeressük saját magunkat. E szerint a felfogás szerint Isten leginkább úgy vesz részt az ember életében, hogy a nehézségek megoldásában segít, a jókat pedig megjutalmazza a mennyországgal. Ezzel a hittel, a gyakran elméleti értékrenddé degradált kereszténységgel összeegyeztethető a jóléthez, a földi biztonsághoz való ragaszkodás, a kontroll állandó kézben tartásának vágya, az élménytől élményig való élet és a hírnév hajhászása, mely a látszat fenntartására való törekvéssel a képmutatás, a kettős élet melegágya. Aki így él, szeretné, ha az élő Isten békésen megférne a jelen kor bálványaival, a Mammonnal, a szórakoztatással, a jóléttel és a befolyással.

Jézus szavai eloszlatnak minden illúziót: Jaj azoknak, akik saját erőforrásaikban, képességeikben, hírnevükben bíznak, mert a vágyott boldogság helyett az élet határhelyzeteiben a megsemmisüléssel kell szembenézniük. Jézus nem azt tanítja, hogy akiknek ebben az életben rossz, azoknak majd jó lesz a mennyországban – egy ilyen örömhírrel nem tudunk mit kezdeni, és a mögötte felsejlő istenkép sem túl vonzó. Egy ilyen örömhír nem is ér el minket, ha történetesen épp nem nyomorgunk, éhezünk vagy sírunk. A boldogságmondások ezzel szemben arra biztatják a tanítványokat, hogy nyitottak legyenek az élet kevésbé napos oldalán jelen lévő Isten cselekvésére, a vele megélt határhelyzetekben rejlő esélyre, az ajándékba kapott és örök távlatokat nyitó boldogságra.

Arra a boldogságra, ami a külső és belső eszköztelenség elfogadásában, önakaratunk elengedésében jön szembe velünk. Arra a boldogságra, ami az elkerülhetetlen hiányaink elhordozásában, Istennel való belakásában adatik meg: a hiányokban, melyek nem engednek eltelni önmagunkkal, és megőrzik nyitottságunkat a minket meghaladó beteljesülésre. Arra a boldogságra, mely az elgyászolt veszteségeink szabadságában születik. Arra a boldogságra, amelynek kizárólagos forrása a minket szerető és értünk önmagát adó Istenhez tartozásunk, végső soron ő maga. Az Atya, aki arra hív minket, hogy énközpontúságunk helyett a világ szemében idegen és üldözendő önátadásban találjuk meg az élet teljességét, a boldogságot.

Baán Izsák OSB

Kapcsolódó fotógaléria