Isten szeretetének a mértéke: a kereszt

Nézőpont – 2021. március 13., szombat | 16:00

Nagyböjt 4. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 3,14–21)

A kereszténység lényegét, a Biblia fókuszát János evangéliuma így örökítette meg: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Ez az örömhír lényege, ami Jézusnak a kereszten kinyilvánított szeretetére irányítja a figyelmünket.

„Úgy szerette Isten a világot” – az eredeti görög szövegből kiderül, hogy itt nem befejezett múltról van szó. Nem arról, hogy egyszer valamikor volt egy olyan korszaka ennek a világnak, amikor Isten szerette, de már nem szereti. Itt egy régen elkezdődött folyamatot, egy isteni szeretet-akciót ábrázol az evangélista, ami azóta is tart. Isten most is ugyanúgy szereti a világot, mint akkor, amikor ez a kijelentés Jézus ajkán elhangzott.

Nagyon hozzászoktunk ehhez a mondathoz, pedig nincs érthetetlenebb csoda, mint az, hogy Isten szereti ezt a világot.

Ennek a világnak az egész élete tele van olyan indulatokkal, vágyakkal, törekvésekkel, gondolatokkal és bűnökkel, amelyek mind szöges ellentétben állnak mindazzal, amit Isten szerethet. Nem lenne-e természetesebb, ha Isten a sorsára hagyná ezt a világot? Mégis szereti. Milyen nagy csoda ez! Isten szereti ezt a világot, olyannyira, hogy egyszülött Fiát adta oda érte.

Az Atya „egyszülött Fiát adta”. Nem valamiféle érdem, teljesítmény miatt kaptuk ezt a szeretetet, ami a golgotai kereszt. Ez ajándék, hiszen Isten „adta”. Ha a magunk teljesítményére nézünk, a válasz, amit Istentől jogosan várhatnánk, ez lenne: „Átkozott legyen a föld miattad.” Vagy esetleg ez: „Megbánta az Isten, hogy embert teremtett.”

Isten a Fiában, Jézusban ajándékozza nekünk a legteljesebb módon a szeretetét. Azt üzeni, még mindig szeret bennünket, minden bűnünk ellenére szeret. A golgotai kereszt az a hely, ahol Isten azt üzente az embernek: még mindig halálosan szeretlek.

Az öröm igazi forrása az, hogy az Atya megajándékozta ezt a világot. Nem valamit, hanem valakit kapunk. Isten önmagát, igazi szolidaritást ajándékoz nekünk, önmagán mutatja be, hogyan kell viselkedni, meddig kell az életet ajándékozni. Egészen a keresztig.

Isten úgy szeret, hogy egyszülött Fiát adja. Adhatott volna mást is. Újabb tíz parancsot, hogy világosabb legyen, mi mennyi. Ám ő a megtestesült valójába sűrítette a szeretetét. A Fiába, Jézus Krisztusba.

Az igazi szeretet nem adhat kevesebbet, csak önmagát. „El ne vesszen!” Ha egy picit mögé gondolunk ennek a három szónak, az következik belőle, hogy alapvetően mindannyiunknak el kellene vesznünk, mert beleszületünk az elveszésbe, a bűntől megsebzett világba. Ám Isten azt mondja: Te pedig kellesz nekem, és nem akarom, hogy elvesszél. Azt akarom, hogy élj.

Isten megadja számunkra a megoldást, megmutatja, hogyan menekülhet meg az ember az elveszéstől. Egy olyan képet használ itt Jézus, amit Nikodémus tökéletesen ért. „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 14–15)

A golgotai keresztnek ez az üzenete, hiszen kivétel nélkül mindenkit megmart a kígyó, és emiatt mindenkiben ott van a bűn. Ez mérgez bennünket, mert ez a tulajdonsága.

Ám annyi ereje mindenkinek van, egy haldokló embernek is, hogy hittel feltekintsen a golgotai kereszt Krisztusára, mert amikor ezt megteszi, onnantól örök élete van, és megmenekült a kárhozatból, az „elveszésből”. Ezt a pillanatot nevezi a Bibliai megtérésnek, és erre a csodára hív az idei nagyböjt is.

Németh Norbert

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria