A kereszt titka

Aki tanítvány akar lenni, annak két dolgot fontos szem előtt tartania: a keresztet, illetve a magányt. A kereszt előre nem tervezhető, semmiféle megelőző gyakorlattal ki nem védhető valóság, és mindeközben a tanítványnak le kell mondania mindarról, amije van, pontosabban, amit magáénak hisz, amihez ragaszkodik, azért, hogy teljesen Istené lehessen. Arról is le kell mondania, amibe szíve szerint kapaszkodna, mert fontosabb neki az Úr barátsága. Ez egy választás és döntés, ami a tanítványi létünkből fakad. Nem a semmiért mondunk le mindenről, hanem a teljességért, a mindenért. Akármilyen furcsa, de ez egy jó üzlet. A kereszt és a magány Jézus követésének egyetlen lehetséges módja, ezt tanítja nekünk az evangéliumért fogságot viselő Pál apostol is.

A tanítványnak azt is meg kell tanulnia, hogy Krisztus mellett lenni nem sikertörténet, nem a „szalad a szekér” élménye. Mikor Jézus elkezd a szenvedésről beszélni, megrémülnek az apostolai. Szenvedés és a kereszt által dicsőítette meg Krisztus az Atyát, és az őt követők is ezt az utat járják be, „aki követni akar, vegye fel mindennap a keresztjét, és úgy kövessen engem”. Nem wellness a kereszténység, nincs fájdalom- és keresztmentes Jézus-követés.

Csodálni, ünnepelni Jézust és követni, vagyis a szenvedésben, a kereszt alatt is szeretni, végsőkig kitartani nem ugyanazt jelenti. Hosszú az út, amíg eljutunk a lelkesedéstől, a rajongástól az igaz Isten megismeréséig és szeretetéig.

Péter apostol útja tanulságos. Péter apostol tanúja volt Jézus csodáinak, látta, amint Mestere megigézi a tömeget, látta Jézus sikereit. A mi szemünk előtt is sokszor a sikeres Egyház víziója lebeg, hogy erősek, sikeresek és erkölcsösek vagyunk, pedig valójában… A tanítványok nem tudták elfogadni azt, amikor Jézus, az isteni Mester nem mutatkozott erősnek, sőt szenvedésekről kezdett jövendölni. Minél több időt töltöttek a tanítványok Jézussal, annál világosabban látták, hogy Jézus az erőből a gyengeségbe, az egészségből a sebzettségbe, az aktivitásból a passzivitásba, a vízióból a valóságba lép át. Ha mi is igent mondunk az ő követésére, akkor minket is végigvisz ezen az úton, ez a kereszthordozás és a magány útja. Péter apostol amikor megtagadta Jézust, akkor nem ismerte fel benne, a megsebzettben, a szenvedőben a csodákat tevő Krisztust. Sokan tekintenek a csodákat tevő Jézusra, és boldogan követik egész addig, míg szóba nem kerül a kikerülhetetlen kereszt. Keresztények vagyunk, mégis nehezen fogadjuk el a keresztet: imádjuk, de nem hordozzuk.

A valódi szeretethez hozzátartozik a kereszt is. Az igazi szeretet ugyanis nem tud kevesebbet adni, mint önmagát. „A kereszten Isten kitárta a karjait, hogy átölelje a földkerekség határait.” (Jeruzsálemi Kürillosz)

A kereszt nélküli élet sokszor megkísért minket: Szeretjük a Bibliának azon helyeit idézgetni, ahol Isten vigasztal, dicsőséget ígér. Szeretünk megfeledkezni Jézusnak a mai evangéliumban hallott szavairól: „Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom.” Sokszor beszélünk úgy életünk keresztjeiről és szenvedéseiről, mint valami kellemetlen teherről, amelytől alig várjuk, hogy megszabaduljunk, és ha ez nem következik be, még lázadni is szoktunk Isten ellen.

Csak a kereszténységben van értelme a keresztnek és a szenvedésnek, csak az lesz képes saját keresztjét hordozni, szenvedéseit elviselni, aki nap mint nap feltekint Krisztus keresztjére. Nekünk nem Jézus keresztjét kell hordoznunk, azt úgysem bírnánk, csak a sajátunkat kell felismerni és felvenni, azt, ami személyre szabottan nekünk készült.

Mivel Krisztus a legtöbbet adja, ezért joggal, a legtöbbet kéri: egész életünket. Feladatunk, hogy megtaláljuk az Istenben a mindent, akiért érdemes mindent vállalni és mindent feladni.

Németh Norbert