Ki vagy te?

Egy alkalommal fiatalokkal azt játszottuk, hogy egy lapra mindenkinek fel kellett írnia tízszer azt a kérdést: Ki vagyok én? A tíz kérdésre tíz különböző válasszal kellett felelni. Érdekes volt megfigyelnünk, hogy mi az, amit fontosnak tartottunk elmondani magunkról. Olykor azt tapasztalhatjuk a környezetünkben, hogy az embert csupán egy kódnak, taj-számnak vagy igazolványszámnak, puszta számsornak tekintik. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy ki az ember, ki vagyok én. 

Advent harmadik vasárnapján az evangéliumi részlet (Jn 1,6–8. 19–28) arra hív bennünket, hogy tekintsünk egy emberre, Keresztelő Szent Jánosra, aki az ismétlődő „Ki vagy te?” kérdésre válaszol (Jn 1,19–22). Alázatosan és őszintén megmondja, hogy ő nem a Messiás, nem Illés, nem is próféta. Ugyanakkor Izajást idézve úgy fogalmaz: „A pusztában kiáltó hangja vagyok” (vö. Iz 40,3), amivel arra utal, hogy az Úr tanítványa és szavának hirdetője. Élete és küldetése az, hogy egységben legyen a megtestesült Igével, és tanúságot tegyen róla szavaival és tetteivel. 

Egy másik alkalommal János úgy beszél magáról, mint „a vőlegény barátjáról” (Jn 3,29). Ezzel a szép képpel a Jézushoz fűződő bensőséges, baráti kapcsolatát festi le, és elárulja, milyen nagy örömmel tölti el, hogy a Mester barátja lehet, mellette állhat, és hallgathatja őt. 

A Messiás megkeresztelkedésekor ő is ott van a Jordán folyónál (Mt 3,13–17), miközben a megnyílt égből az Atya szózata hallatszik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 3,17) Vagyis János, aki szoros kapcsolatban áll Jézussal, őt hallgatva és követve maga is Isten gyermekévé, a Messiás „testvérévé” válik. S ezt az istengyermeki és Krisztus-testvéri kapcsolatot mélyíti el fokozatosan azáltal, hogy hallgatja Isten szavát, és az isteni Ige fényében cselekszik, azaz megteszi az Atya akaratát (Mt 12,48–50; Mk 3,33–35; Lk 8,21).

Keresztelő Szent János Jézus nélkül széltől lengetett nádszál lenne csupán (Mt 11,8). Ám a Messiással való egységében felragyog az identitása, és kiderül, ki ő valójában: a Mester tanítványa, barátja és „testvére”. Kapcsolatukra utal a megfelelő igehelyeken előforduló hang, szózat kifejezés is (Jn 1,23; 3,29; Mt 3,17). 

Pascal azt tanítja, hogy nádszál az ember, gondolkodó nádszál. Advent időszakában tűnődjünk el azon, hogy törékeny emberek vagyunk, porszemek a világmindenségben, ahogyan Ferenc pápa fogalmazott egyszer. De jusson eszünkbe az is, hogy Isten szemében értékes nádszálak és porszemek vagyunk! Se magunkra, se másokra ne tekintsünk puszta adatként, számként, hanem Jánoshoz hasonlóan figyeljünk mi is Jézus Krisztusra, aki – amint a II. vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciója tanítja – „teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását” (Gaudium et spes, 22.).  Ő megtanít minket arra, hogy kik vagyunk: a Mester tanítványai, barátai, „testvérei”. Ez az öröm járja át a szívünket advent harmadik vasárnapján, amikor a liturgia kezdőéneke arra hív minket: „Örüljetek az Úrban szüntelenül” (Fil 4,4). Ennek az örömteli reménynek a fényében tekintsünk mindenkire testvérként, ahogyan Ferenc pápa kéri tőlünk.

Nyúl Viktor