A kimeríthetetlenség receptje

Kimeríthetetlen erszény, kifogyhatatlan kincs – micsoda álomkép ez! Ki ne vágyna ilyesmire? Ugyanakkor azt érezzük, hogy a mi emberi valóságunkban elgondolhatatlan, amiről Jézus beszél. Hiszen amikor kincsről, élethez szükséges javakról esik szó, akkor általában a termelés és a kereslet, a készlet és a szükséglet, az erőforrás és annak felhasználása jut eszünkbe (a perikópa sáfára is ebbe az irányba tereli az eszmélkedésünket). Valamennyi fenti fogalom véges dolgot jelöl. Ami pedig véges, az lehet végtelenül sok – de végtelen soha. Előbb-utóbb minden elfogy, akármennyire számtalannak tűnik is. A végére érünk a lehetőségeinknek, szünet nélkül korlátok között élünk. Erre emlékeztet minket a kortárs világ megannyi kulcsfogalma: fenntarthatóság, ökológiai lábnyom, természeti terhelés és így tovább. Ahhoz, hogy élni tudjunk ezen a földön (és ebben a naprendszerben, galaxisban, univerzumban), gátat kell vetnünk a fogyasztásnak, a felhasználásnak. A kimeríthetetlenség és a kifogyhatatlanság mítosz – ráadásul olyan mesebeszéd, amely egyenesen káros, sőt életveszélyes, hiszen azt kockáztatja meg, hogy végül az élhetetlenségig elhasználjuk az ajándékba kapott világot.

Ajándék. Pontosan erre a szóra van szükségünk ahhoz, hogy kikeveredjünk a dilemmából. Ameddig ugyanis a birtoklás, uralás, rendelkezés kategóriáiban mozgunk, addig állandóan szembesülünk azzal, hogy mindez végül zárt rendszert alkot. A zárt rendszerek azonban szükségszerűen végesek is. Ám amint átlépünk az ajándékozás logikájába, hirtelen nyitottá válik a képlet – s elérhetővé lesz a kimeríthetetlenség, a kifogyhatatlanság. Egy edény, egy medence vagy akár egy hatalmas méretű víztározó befogadóképessége korlátozott, még ha az utóbbi arányaiban szinte végtelennek tűnik is az elsőhöz képest. Ezzel szemben egy pataknak, egy folyónak nincs kapacitása. Azon „csak” áthalad a víz, amely máshonnan érkezik és máshová tart. Nem tárolni akarja a vizet, hanem egyszerűen átvezeti önmagán. Ameddig van forrás, amely bőséges, addig soha nem fog kiszáradni a meder. Így vagyunk mi, hívők Istennel:

ő elapadhatatlan, s a mi emberi „medrünk”, az ajándékozás logikájának rendjébe átlépő valóságunk emiatt képes arra, hogy kifogyhatatlanná váljon.

Íme, a kimeríthetetlenség receptje: „Isten elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bőven árassza rátok, hogy mindig, mindennel teljesen el legyetek látva, és bőven teljék minden jótéteményre, amint írva van: »Bőven adott a szegényeknek; igazságossága fennmarad örökkön örökké«” (2Kor 9,8–9).

Török Csaba