A lámpás belseje

Szinte magunk előtt látjuk, ahogyan a nap estébe kezd hajolni, és a tíz hajadon ünnepi ruhában, illatfelhőtől övezve, könnyed léptekkel elindul otthonából, hogy összetalálkozzanak a lakodalmas ház előtt. Ekkor még nem veszünk észre sok különbséget közöttük: mind szépek, vidámak, csacsognak és énekelnek. Ahogy alászáll az éj, együtt alszanak el, a lámpásba visszahúzva a kanócbelet, hogy takarékosan égjen. De a békés, könnyű álom után az ébredés hirtelen két csoportra osztja őket. Akiknek van tartalék olaja, azok újra fölszíthatják az éjszakában oly kedves világot: az újratöltött mécs kibírja azt is, hogyha most kijjebb húzzák a kanócbelet, ekként teremtve a lehető legnagyobb fényességet. A másik csoportba azok tartoznak, akik csak az estére, az ünnepre, a lakodalomra gondoltak – és azzal nem számoltak, hogy van még egy fontos tényező: a múló idő, ami próbára teszi felkészültségüket.

A beteljesülés – a vőlegény érkezése, a kapu feltárulása, majd bezárulása – egyértelműen a végidő kontextusába helyezi ezt a kis történetet. A cél: bejutni a menyegzős lakomára, véget nem érő közösségre lépni az Úrral. Ennek tükrében nagyon elgondolkodtató, hogy kezdetben mennyire nincs különbség a szüzek között – egészen az utolsó percekig. Vallásos emberként szeretjük azt gondolni, hogy a keresztények látványosan jobbak, többek, erkölcsösebbek, mint a körülöttük élő, másképp vagy egyáltalán nem hívő társaik. Csakhogy ez egyáltalán nincs így. A ruházat, a kézben tartott mécses, sőt még annak lobogása segítségével szinte a legvégső pillanatig nem lehet elkülönböztetni, hogy kik jutnak be a lakodalomra, és kik nem. Persze mondhatjuk: az okosaknak ott van eldugva, talán a ruhájuk széles szegélyében-ujjában, egy kis olajos korsójuk. De ez nem látványos dolog: ha az lenne, a balgák hamar észrevették volna, hogy ők nem hoztak magukkal ilyesmit.

A valódi keresztény létezést nem a többiektől való tüntető elkülönbözés, a szembefordulás vagy a kirekesztő szétválasztás vágya vezérli. Együtt nő konkoly és búza, a háló jó és rossz halat egyaránt kifog. Nem földi módon kell hangoskodva másmilyennek lenni. A lámpás belseje számít igazán: az olaj, a belső erő és remény. Vannak külsőleg, névleg keresztények – és vannak szívükben Krisztushoz forduló kívülállók is. Nem szabad nekünk különválogatnunk őket. De azzal tisztában lehetünk, hogy végül, akárhová is soroltuk magunkat, csak egy kérdés marad: Tudsz-e lángolni? Van-e benned olaja a szeretetnek, jóságnak, irgalomnak? Készen állsz-e az örök Fényre?

Török Csaba