A lélek pusztája

Nézőpont – 2021. február 20., szombat | 16:00

Nagyböjt 1. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 1,12–15)

Babits Mihály az I. világháború borzalmaitól lélekben megnyomorodó emberek kínlódását bátor szívvel vetette papírra a Húsvét előtt című versében. Világba kiáltja a benne lakó mérhetetlen keserűséget: „hogy elég! hogy elég! elég volt!” És gondolatban felidézi a békeidők húsvéti örömeinek megszokott, reményt adó, kedves hangjait: „Szóljanak a harangok / szóljon allelujja!”

Az alleluja most is hallgat, jóllehet nincs ebben semmi újdonság. Anyaszentegyházunk bölcs nevelőként minden esztendőben végigkísér bennünket a pusztába vonulás, az üdvösségünkért vállalt kiüresedés, a böjt és a lemondás rögös, de megtisztító útján. Ami szokatlan, az éppen a visszavonultság, melyet a járványhelyzet már régóta ránk kényszerít. „Békeidőben”, a karácsonyi ünneplések után nem sokkal újabb örömökben, farsangi mulatságokban szoktunk dúskálni. Aztán a lélek idővel igényli is az egyszerűsödést, az elhalkulást. Az alleluja is elhallgat. De ez az elcsendesedés most valahogy mintha még annyira sem vonzaná az embert, mint egyébként.

Mert jelenlegi helyzetünkben, az idei húsvét előtt a már hosszú idő óta ránk nehezedő bezártság, a maszkviselés, a kijárási korlátozás, a közösségi érintkezés visszafogottsága, a találkozások elmaradása, a szabad mozgás hiánya miatt és az egyre inkább frusztráló tilalmak között Babitshoz hasonlóan belőlünk is felszínre tör a felkiáltás, „hogy elég! hogy elég! elég volt!”. Érthető, ha az ember nem akar még tovább böjtölni, tovább időzni a pusztában, hiszen már eddig is igen sok mindennel böjtölt, bizonytalan időre a magányába vonult. Ellenkezőleg: most akarnánk igazán éledni. Megkísérthet bennünket a gondolat: „rosszkor jött ez a nagyböjt”.

A külső körülmények még nem engedik, hogy visszatérjünk a pusztából. De addig is, szemünket felnyitva észrevehetünk néhány dolgot. Nehézségeiben az imádkozó embernek szolgálatára sietnek az angyalok, akárcsak az Üdvözítőnek. A mennyországból bátorítást, erőt kapunk. Ha körültekintünk, még egy-egy erecskére is lelhetünk, mely felfrissít a böjtölésben, és lelkünkbe idézi a „víz általi megmenekülést”, keresztségünk életadó forrását, melyhez a mostani szomjúság talán még inkább elvezet, és istengyermekségünk rejtett kincseit újra meg újra életre kelti bennünk. A korábbi évek allelujái ilyenkor is visszhangozhatnak bensőnkben, és lelkesíthetnek: van remény, az Élet Ura a halálnak is Ura, és a feltámadás öröméneke a legnehezebb időkben sem hallgat el. Bármi következzék is, ő már győzött. És ha élő hittel nézünk körül, megtaláljuk őt magát, Jézust is, aki velünk együtt virraszt a lélek pusztájában, és várja az Atya hívó szavát, hogy mikor léphet színre hirdetni az örömhírt. Ezt a tanúságtételt várja tőlünk is, ha majd végre előjöhetünk magányunkból.

És addig? Addig marad a puszta gyógyító csendje, és benne maga Krisztus. Mélyreható szavai iránymutatóan készítenek a küldetésünkre: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!”

Kovács Zoltán

Kapcsolódó fotógaléria