A lelki vakság

Nézőpont – 2021. október 23., szombat | 16:00

Évközi 30. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 10,46–52)

Bartimeus „eldobta a köntösét, felugrott és odament Jézushoz”.

Sok mély tartalmú részletről, jelentőségteljes mondanivalóval bíró mozzanatról elmélkedhetnénk. A testi és a lelki vakság összefüggéséről, a koldus reménytelen kiszolgáltatottságáról, a remény belső fényének felcsillanásáról és a Bartimeus testi-lelki sötétségén átragyogó, egyre mélyebb hitről. A tömeg csitító intése ellenére a látás után szomjazó ember egyre hangosabb, egyre bízóbb könyörgésének erejéről, Jézus kérdéséről – „Mit akarsz, mit tegyek veled?”, melyre nyilvánvalóan mindenki tudja a választ, de a Mester mégis hallani akarja, mielőtt csodát tenne – és persze a gyógyulásra váró válaszáról. A szemeket nyitó, újjáteremtő isteni érintésről, „Krisztus világosságáról”, mely nemcsak húsvét éjszakáján tündöklik, hanem felragyog egy korábban nem látó ember életében; a hit által elnyert gyógyulásról és Krisztus hálás, odaadó követéséről. Most mégis álljunk meg egy olyan részletnél, amely fölött könnyű figyelmetlenül átsiklani, mert látszólag jelentéktelen információt tartalmaz: „eldobta a köntösét”.

A vak koldusnak a köntös talán még fontosabb a mindennapi élethez, mint ép látású társainak. Kézzelfogható közelségben van, amikor nincs tető a feje fölött és ázik-fázik, ráülhet, takarózhat vele, belerejthet ezt-azt; mintegy a háza, egyik legfontosabb kísérője. Ha felelőtlenül elhagyja vagy messze hajítja, netán nem is találja többé, s az éjszaka, a fagy úgy köszönt rá, az a betegségét, a halálát is okozhatja. Ha valaki, hát ő nem hagyhatja elveszni a köntösét, nem dobhatja el magától olyan könnyedén, hiszen életének igen fontos része.

És hirtelen megjelenik valaki, akit ez a vak ember a hit fényében már a szeme világának visszanyerése előtt meglát: Jézus. Felismeri benne a várva várt „Dávid Fiát”, a választott nép várakozásait betöltő Messiást. S ez olyan mély reményt szül benne, hogy – még az ép látású embernél is így mondjuk – vakon megbízik a Mesterben, vakon ugrik a látszólag bizonytalanba, de számára mégis bizonyosba: úgy felpattan, hogy eddig legfontosabb támasza, útitársa, a köntöse sem lényeges már számára. Mert itt van valaki, aki sokkal fontosabb, aki minden bizonnyal új világot hoz el ebben a percben, olyat, amelyben a köntös és sok minden más, eddig nagyra értékelt dolog szerepe is új értelmezést nyer. Meg sem fordul a fejében: Megtalálom-e a ki tudja, hová repült köntöst, ha mégsem sikerülne a gyógyítás, s ha csalódottan botorkálok majd vissza, hogy megkeressem? Fel sem merül ez a gondolataiban, mert a hit bizonyosságot hoz: ez itt a közelemben Jézus, aki vakokat is gyógyít!

Vajon én mi mindenhez ragaszkodom, ami lelki vakságomban nyomorult kis támaszom, holott, ha észrevenném, hogy maga Jézus közeledik felém, és elébe sietnék, már nem lenne akkora szükségem e korábbi „kincseimre”? Ha életem sötét helyzeteiben a Világ Világossága hozzám is kérdést intéz, hogy mit tehet értem, akarom-e én is hittel kérni tőle: „Mester, hogy lássak!”?

Kovács Zoltán

Kapcsolódó fotógaléria