Önmagunk irgalmas szamaritánusai

Nézőpont – 2022. július 9., szombat | 16:00

Évközi 15. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 10,25–37)

Az irgalmas szamaritánus példabeszédében Jézus megvilágítja a hallgatóság számára, hogy ki a felebarát, akit úgy kell szeretnünk, mint saját magunkat. Az írástudó első kérdése az örök életre vonatkozik. Jézus a szeretet kettős parancsának hallatára azt mondja, hogy aki teljesíti, az élni fog. A példabeszédet legtöbbször úgy vonatkoztatjuk magunkra, hogy jót kell tennünk mindenkivel, észre kell vennünk, ha valaki bajban van, még akkor is, ha az illető egy megvetett idegen. S ha így cselekszünk, elnyerjük az örök életet.

A jézusi példabeszéd értelmezésében azonban túl hamar azonosítjuk magunkat a másokon segíteni akaró emberrel, s különösen nehéz magunkra vonatkoztatnunk a történetet olyankor, amikor gyengének, fáradtnak érezzük magunkat, nem tudunk vagy nem akarunk mások irgalmas szamaritánusai lenni. Ebben a helyzetben sokat segíthet, ha ugyanazt a történetet máshogyan olvassuk: egészen új dimenzió tárul fel, ha nézőpontot váltunk és a másik szereplővel azonosulunk. Talán nem véletlen, hogy a történetben az egyetlen meghatározatlan szereplő, akiről Jézus csak annyit mond, „egy ember”, éppen a bajba jutott főszereplő. 

Mindenekelőtt tehát az útszélen fekvő, összevert és kifosztott emberben kell megpróbálnunk magunkra ismerni. Mindannyian hordozunk sebeket. Összevertségünket felismerhetjük a gyermekkorból hozott sérülések és hiányok megjelenésében, melyek életutunk során részint gyógyulnak, részint elmélyülnek. Kifosztottságunkat megéljük az elvesztett, de el nem engedett, elmúlt és el nem gyászolt dolgokban, kapcsolatokban, érzelmekben. Megfáradásunk idején ez az összevert és kifosztott énünk fekszik előttünk az úton. S mi nagyon sokszor, akárcsak a történetben szereplő pap vagy levita, az életünk során magunkra vett szerep álarca mögül tekintünk erre a gyenge, sebzett önmagunkra, és „elmegyünk mellette”, nem akarunk tudomást venni róla. 

Ilyenkor előfordul, hogy másoktól – szeretteinktől, párunktól, gyermekünktől – várjuk, hogy irgalommal, szeretettel forduljanak sebzett énünkhöz, de mivel mi magunk erre nem vagyunk képesek, az ő szeretetüket sem tudjuk elfogadni. Valójában senki más nem tud úgy törődni velünk, ahogyan mi magunk: földön fekvő, sebzett, kifosztott önmagunkhoz elsőként nekünk magunknak kell irgalmasan lehajolnunk.

Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, segít, ha a történetet úgy olvassuk újra, ahogyan az egyházatyák tették. Miközben magunkat a bajba jutott emberrel azonosítjuk, a szamaritánusban Jézust fedezzük fel, aki Jeruzsálemből, a mennyei magasságokból alászáll a mi földi Jerikónkba, s észrevéve nyomorúságunkat lehajol hozzánk, bekötözi sebeinket, és elvisz minket a fogadóba, egy közösségbe, ahol gyógyulhatunk. Ez a vele való találkozás, a megtapasztalt szeretet lehet az erőforrás ahhoz, hogy mi magunk is irgalmasan forduljunk saját gyenge énünkhöz. 

S csupán ezután, csak ha már képesek vagyunk sebzett önmagunkat szeretni, akkor tudunk valódi irgalommal fordulni mások felé, felismerve, hogy a sebzett felebarát olyan, mint mi.

Baán Izsák OSB

Kapcsolódó fotógaléria