A prófétai küldetés

„Mindenki helyeselt neki és csodálkozott” – halljuk a mai evangélium elején, majd nem sokkal később éles váltás következik a Jézust áhítattal hallgató emberek viselkedésében: „haragra gerjedtek (…), felugrottak, kiűzték (…) a szakadék szélére, hogy letaszítsák”. Néhány évvel később sem lesz ez másképp: a korábban hozsannázó tömeg hamar azt fogja kiáltani: „Keresztre vele!” 

Jézus megállhatott volna félúton a mondanivalójával, hogy öntelten sütkérezzen az emberi elismerésben, az őt „celebként” ünneplő közösség hízelgő nyájaskodásában. De Isten Igéje nem ilyen, ő egyáltalán nem ezért jött, hanem az igazságot hirdetni, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). Olyan szó az övé, mely „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). Ez pedig – miként egy sebészeti beavatkozás – néha igen tud fájni, de sokszor épp ez elengedhetetlen ahhoz, hogy megtisztítson, gyógyítson, rendet tegyen bennünk, életet mentsen. A próféták fellépését nemritkán félreértés, nem tetsző fejcsóválás, botránkozás, üldözés kíséri. 

Nem igazán szoktunk belegondolni, de keresztségünkből fakadóan Isten mindannyiunkat felruházott egyfajta prófétai küldetéssel. A hit hirdetése, védelme, továbbadása nemcsak a „hivatásosok” – püspökök, papok, diakónusok, szerzetesek, lelkipásztori kisegítők – feladata. Hanem minden egyes megkeresztelté, az „egyszerű” híveké is! Robert Sarah bíboros is ír arról Szívünk mélyéből című könyvében, hogy a világi hívekben – eredendően a keresztség és a bérmálás folytán – rejlő kegyelmi erőt és küldetést nem szabad elhanyagolni. A világi hívek is igen sokat tudnak tenni az Egyházért a saját helyzetükben és létállapotukban! A szülők a gyermekek nevelésében, egy hitoktató a hit továbbadása során, egy kántor az ének, az imádság vezetésében, egy karitászmunkatárs a rászorulók segítésében – ők mind-mind sokat tehetnek az Egyházért, miközben maguk is „missziós tanítványokká” lesznek. Nem kell mindenáron klerikusokká képeztetni Krisztus világi tanúit, hanem fontos felismerni: a világi hívek apostolkodása az Egyháznak olyan életjele, amely további bátorítást igényel. Ők nem „klerikuspótlékok”, hanem értékek, melyeket a Lélek tüzében ki kell bontakoztatni. A hetvenkét tanítvány máshová jut el, mint a tizenkét apostol. A keresztségben nyert általános papság nem azonos a szolgálatival, de mindegyikre szüksége van az Egyháznak és az Istenre szomjazó világnak. 

„Egy próféta sem kedves a maga hazájában” – állapítja meg Jézus. Nagy ajándék a bátor és hiteles próféta, aki, ha kell, bárkinek tükröt tart. A hamis, önmagukat ünnepeltető és az emberek tetszését kereső „próféták” viszont mérhetetlen károkat tudnak okozni a lelkekben. Kész vagyok-e szembesülni az igazsággal, melyet Isten prófétái mutatnak meg számomra? Akarom-e felszínre hozni a keresztség óta bennem rejtőző kegyelmi kincseket, és engedem-e a Szentléleknek, hogy engem is igaz prófétává formáljon?

Kovács Zoltán