Szelíd kezével megment

A Márk szerinti evangélium első fejezete valódi ékkő: egy kicsiny „összevangélium”. Elénk áll benne Jézus nyilvános működésének teljes keresztmetszete, a Keresztelő fellépésétől az Ország örömhírének meghirdetésén át az első tettekig, amelyek egyfelől igazolják: Isten uralmának ereje jelen van és hatékony, másfelől pedig megmutatják nekünk a mennyei Atya igazi arcát. A szeretet és az irgalom, a jóság és a kegyelem mind-mind az ember megmentésére, megszabadítására, a magyar szó eredeti értelme szerinti egész-ségének helyreállítására irányul. Krisztus valóban Emmánuel, „a velünk lévő Isten”, sőt: az az Isten, aki „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért” vállalta a megtestesülés vagy páli szóval az önkiüresítés útját. 

A leprás meggyógyítása ily módon bensőleg, lényege szerint összefügg az ördögűzéssel, a betegek gyógyításával, sőt az apostolok meghívásával is. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a Messiás érkezése nem az ószövetségi választott nép belső ügye vagy valamiféle pusztán vallási mozgalom útnak indítása. Ahogyan a 2. század második felében íródott Diognétosz-levél fogalmaz, Jézus Krisztus az „emberekhez küldött ember volt”. Ez a kifejezés azt hangsúlyozza, hogy Isten részéről az emberi létsors felvállalása valóban olyan lépés, amellyel a Fiú „minden tekintetben hasonlóvá vált testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen, és kiengesztelje a nép bűneit” (vö. Zsid 2,17). A test és a lélek megkötözöttségét a Mindenható nem felülről, hanem belülről oldotta fel. „Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett” – ahogyan a II. vatikáni zsinat fogalmazott (Gaudium et spes, 22.). 

A leprás megtisztulása éppen ezért nem pusztán a fizikai betegség gyógyításának, a testi épséget helyreállító kegyelemnek a meghirdetése, hanem annak bizonysága, hogy Isten nem hagy magunkra minket. Amikor ember voltunk sérül – hiszen a lepra nemcsak az egészség, hanem a társadalmi kapcsolatok, a méltóság elvesztését is jelentette –, ő megragadja a kezünket, és közelségével gyógyít, szívben és lélekben egyaránt. A csodatétel nem a látványosság keresése (ezt mutatja a Megváltó viselkedése is: kerüli a tömeget, a kíváncsiak és a csodalesők áradatát), hanem a gyöngédség és az együttérzés, együtt szenvedés (empátia és szimpátia) megnyilvánulása. 

Lehet, hogy én nem vagyok leprás, de testem és lelkem sérült, megkötözöttségektől sújtott. Az Úr azonban nem vet el ezért, éppen ellenkezőleg: egyre közelebb jön hozzám, mígnem szelíd keze megérint és megment.

Török Csaba