„Talita kum!”

Nézőpont – 2021. június 26., szombat | 16:00

Évközi 13. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 5,21–24.35b–43)

Egy pécsi ökumenikus imádság alkalmával az egyik előimádkozó arámul, Jézus anyanyelvén imádkozta el az Úr imáját, ami sokakra, így rám is, mély benyomást tett. Szintén különös lelki élmény volt számomra, amikor egy arám nyelven ünnepelt szentmisén vettem részt Rómában. Megérintett az a nyelv, amelyet az Úr Jézus is beszélt annak idején.

Márk is fontosnak tartotta, hogy a görög nyelven írt evangéliumában néhány helyen megőrizzen egy-egy arám kifejezést az isteni Mestertől (Mk 5,41; 7,34; 14,36; 15,34). Mind a négyszer Jézus ajkáról hangzanak fel ezek a szavak, amelyek egyrészt a próbatételhez, a szenvedéshez, másrészt a reményhez, az élethez kapcsolódnak. Az evangélista ezen igehelyek sorában először azt az esetet említi, amikor az Úr megfogja Jairus haldokló lányának a kezét, és azt mondja neki: „Talita kum!” vagyis: „Kislány, kelj föl!” (Mk 5,41) Ez a rövid mondat megmutatja Jézus gyengédségét, figyelmességét, ugyanakkor rávilágít a határozottságára is. Ő, aki a halála után feltámad, hatalommal parancsol már most is, és szavára a beteg gyermek felkel, ami a feltámadás előképe. Vagyis Jézus Krisztus az élet Ura, egyedül neki van hatalma a halál felett. De az erő, amellyel parancsol, szelíd, irgalmas, a gyengédség ereje.

Márk evangélista ezután azt a történetet mondja el, amikor Jézus találkozott egy süketnémával, és így szólt hozzá arámul: „Effeta, vagyis: nyílj meg” (Mk 7,34). Ezek a szavak Jézus Krisztus szabadító és gyógyító küldetését jelképezik. Ő kinyitja mindazt, amit a betegség, a bűn, a szenvedés lezárt, és megújítja, szabaddá teszi az embert.

A harmadik és a negyedik igehely pedig Jézusnak a szenvedéstörténete során megfogalmazott imádságaira utal. A getszemáni jelenetben, halálfélelme közepette „Abbának”, azaz Atyának szólítja a teremtő Istent (Mk 14,36). Ezzel arra tanít, hogy minden élethelyzetben, megpróbáltatásban ott van a mennyei Atya, akihez mi is gyermeki bizalommal fordulhatunk, hiszen ő a mi Atyánk is. A kereszten pedig, megtapasztalva a fájdalom és az elhagyatottság érzését, a zsoltár szavait idézve imádkozik a Mester, ahogy annak idején Máriától és Józseftől tanulta: „Éloi, Éloi, lámmá szábáktáni?”, vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34; Zsolt 22/21,2) Mindez nem csupán a fájdalmat és a szomorúságot fejezi ki, hanem meghirdeti azt az örömhírt is, hogy Isten sohasem hagyja el az embert, hanem a szenvedés sötét óráiban is ott van vele, támogatja és megvigasztalja.

Ismételgessük, mondjuk ki mi is gyakran Jézus e szavait, melyeket az evangélista fontosnak tartott arámul közvetíteni nekünk. Ezáltal bizonyára mi is megérezzük, hogy az isteni Mester anyanyelvén még bensőségesebb kapcsolatba kerülhetünk vele, hiszen ő ezt a nyelvet beszélte. Ezek a szavak megerősítik bennünk azt a reményt és örömhírt, hogy Jézus minden emberhez lehajol, különösen a gyengékhez, a betegekhez, a szenvedőkhöz, és felemeli őket. Rámutatnak arra, hogy az Úr a szabadító, aki igazán szabaddá tesz minket. Végül pedig megszilárdítják bennünk a bizonyosságot, hogy a legnehezebb, a legmagányosabb pillanatokban is számíthatunk Isten támogató jelenlétére, akit mi is bizalommal és örömmel szólíthatunk mennyei Atyánknak.

Nyúl Viktor

Kapcsolódó fotógaléria