A család az Egyház útja

Gabriella Gambino A pandémia hatása a családokra: a családi kommunió jegyében zajló lelkipásztorkodásról címmel tartotta meg előadását.

A pandémia által még jobban felerősített nehézségek közepette, amelyek „megsebzik a család életét, és bensőséges élet- és szeretetközösségét” (AL 19), minden korábbinál jobban látható, hogy a család az „idők jele”, és az Egyház – melynek hivatása azt, hogy ezeket a jeleket keresse[1] – arra kap meghívást, hogy a családokat bevonja az az egyházi térbe. Azért, hogy közelíteni tudjon hozzájuk, és támogatni tudja őket hivatásukban, abból a „realitáselvből” kiindulva, amelynek el kell oszlatnia mindenféle attól való félelmet, hogy közeledjünk azokhoz a nehézségekhez, amelyek közepette a családok gyakran ma még magukra vannak hagyva.

A család ugyanis, amely az „Egyház útja” (vö. AL 69), azt kéri tőlünk, hogy tekintetünk képes legyen rácsodálkozni arra, ami a család: „élet- és szeretetközösség” (GS 48). Ebben az értelemben az egyházi kapcsolatok stílusát is képviselheti, ami segíthet bennünket abban, hogy új alapokra helyezzük a családpasztorációt.

A járvány alatt a keresztény családok bemutatták a házasságon alapuló kötelékek stabilitásában, a bizalmi kapcsolatokban rejlő erőt, a hitben a legnehezebb helyzetek közepette is kovácsolódó rugalmas ellenállóképességet. A keresztény házastársak tüdejét eltöltötte az Anyaszentegyház iránti mélységes gyermeki kapcsolat levegője, amely minden korábbinál jobban jelenvalóvá vált otthonaikban a Szentatya által bemutatott mindennapi szentmise által. Ferenc pápa tapintatosan bebocsátást kért hajnalról hajnalra a családok legbensőbb világába, és kijelölte lépteiket szerető és konkrét szavaival, amelyek rávilágítottak arra, hogyan rendezzük be napunkat a szívünkben és a mellettünk lévőkkel való kapcsolatainkban. Mindannyiunk számára pásztor, édesapa, testvér, mester volt ő, és minden esetben „út”, amelyen járva életünk központjába állíthatjuk Krisztust. A családok azt érezték, mellettük áll az Egyház, ők pedig az Egyház részei, „szőlővesszők az egyetlen szőlőtőn” (vö. Jn 15,5), egy testet alkotnak az Egyházfővel, de a püspökökkel, papjaikkal is, akik azon fáradoztak, hogy újféle módokon és eszközökkel legyenek jelen otthonainkban.

Ebben a lassan, de sok környezetben hatékonyan kibontakozó mozgásban, amely az Egyházban fokozatosan testet öltött, a lépten-nyomon tetten érhető kommunió bizonyult életfontosságúnak.

Az a Szentlélekből forrásozó, csodálatos jellemző, az éltető oxigén, amely lehetővé tette, hogy „magunkba lélegezzük” az Egyházat, a Krisztus Testéhez való tartozásunkat, amely lehetővé tette, hogy tápláljuk hitünket és a remény utáni vágyunkat. A családoknak ma arra van szükségük, hogy az Egyház részének érezhessék magukat, mert a valahová tartozás tudata kivonja az embereket az individualizmusból és a magányból, amik a családok által észlelt legerősebb fenyegetések, és amelyek ellenszere pontosan a kommunió megtapasztalásában áll.[2] A lelkipásztorkodás nem a tevékenységek gépies megtervezésével jön létre, hanem a tényleges életközösségből, a családok meghallgatásából és a nehézségekben megnyilvánuló szolidaritásból. Ezért van szükségünk arra, hogy megéljük a kommuniót és lássuk működését. Ahogy Ferenc pápa kifejti az AL 325-ben,

„egy család sem tökéletes valóság, és nincs készen egyszer s mindenkorra […].” Hanem „állandó meghívás ez, amely a Szentháromság teljes közösségéből, Krisztus és az Egyház csodálatos egységéből... fakad”, és amely a válaszunkat várja.

„Olyan keresztény közösségekre van szükségünk, amelyek megélik a kommuniót, és kifejezésre is juttatják, a közös felelősségvállalás, a részvétel és a szolgáló szemlélet gesztusai által. Kétségtelen, hogy ha jobban megértjük, mekkora ajándék a kommunió, akkor egész Egyházunkban növekedni fog a szeretetben megélt egység kegyelme, és hihetővé válik az evangélium hirdetése”.[3] „Az Egyház csak akkor tud hathatósan evangelizálni, […] ha saját köreiben megéli és ünnepli a kommunió misztériumát.”[4]

1.      A keresztény család az egyházi kommunió mintája és stílusa

A kommunió milyen mintáját állítja elénk a keresztény család? A házasságról a Gaudium et Spes 48. pontjában található meghatározásból kiindulva, amely szerint az „a szeretet és élet bensőséges közössége”, kövessük tovább az Amoris Laetitiat. Itt a 11. pontban ezt olvashatjuk:

„A háromságos Isten szeretetközösség, és a család az ő élő tükröződése.”

 Az Amoris Laetitia 71. pontja szerint pedig:

 „A család Isten képmása, […] aki személyek szeretetközössége.”

Konkrétabban,

„a Szentháromság jelen van a házassági közösség templomában” (AL 314). „A házasság és a család az Egyház által Krisztustól kapja a szükséges kegyelmet, hogy tanúskodhasson Isten szeretetéről, és megélhesse a közösségi életet.” „A keresztény házasság […] ezt a szeretetet jelenvalóvá is teszi a házastársak közösségében” (AL 63; vö. továbbá: 73).

„Egy jól megélt családi közösség a megszentelődés és a misztikus növekedés igazi útja a mindennapi életben; az Istennel való bensőséges egyesülés egyik eszköze” (AL 316).

A családi közösségben rejlő terjeszkedési erő kapcsán pedig az AL 196. pontjában ezt olvassuk:

„»a házasságban élő férfi és nő közötti szeretetet, s ebből fakadóan és teljesebb módon a családtagok […] közötti szeretetet egy olyan belső és szüntelen dinamizmus eleveníti és serkenti, amely a családot napról napra szorosabb és elmélyültebb közösséggé teszi.« Ebbe a körbe illeszkednek bele a barátok és a baráti családok is, valamint a családközösségek, amelyek kölcsönösen támogatják egymást a nehézségekben, a társadalmi elköteleződésben és a hitben” (ez utóbbi mondat a hivatalos magyar fordításból kimaradt, a ford. megj.).

Ide kapcsolódik az, hogy az Egyház rácsodálkozó módon tekint a családra, hogy megértse azt a gazdagságot, amelyet az Egyház lelkipásztori stílusába hozhat.

„Ezért az Egyház, hogy teljesen megértse saját misztériumát, úgy tekint a keresztény családra, mint olyasvalamire, ami őseredeti módon nyilvánítja ki őt” (AL 67).

„A családokban megélt szeretet - olvasható a 88. pontban - maradandó erő az Egyház élete számára”.[5] Ezért „az Egyház [bensőséges örömmel és mély vigasztalással] tekint azokra a családokra, amelyek hűségesek az evangélium tanításához, megköszöni tanúságtételüket és bátorítja őket […]” (AL 86, a ford. megj.). „A családban – amely »családegyháznak nevezhető« (LG, 11) – érlelődik az egyén első egyházi közösségi tapasztalata, amelyben kegyelemként tükröződik a Szentháromság misztériuma. »Itt tanulja meg az ember a kitartó munkát, ismeri meg a munka örömét, a testvéri szeretetet, a nagylelkű, ismételt megbocsátást, és mindenekelőtt Isten szolgálatát az imádságban és az élet odaajándékozásában« (KEK 1657, a ford. megj.)” (AL 86).

Akkor tehát egyházi stílussá válhat a családi szeretet stílusa, amelynek alapja a házastársak közötti közösség és egymás kölcsönös kiegészítése, tekintve, hogy

„Az Egyház a családok családja, melyet állandóan gazdagít az összes család-egyház élete. Ezért »a házasság szentségének erejében minden család – összes hatásaival együtt – értékké válik az Egyház számára. Ebben a perspektívában biztosan értékes ajándékul szolgál az Egyház jelene számára, ha figyelembe vesszük a család és az Egyház közötti kölcsönösséget is: az Egyház érték a család számára, és viszont, a család érték az Egyház számára. Az Úr szentségi ajándékának megőrzése nemcsak az adott családra tartozik, hanem az egész keresztény közösséget is bevonja«” (AL 87).

Ugyanis mindannyian – világiak és papok egyaránt - arra kaptunk meghívást, hogy megőrizzük a család értékes kincsét.”

Az Istenre irányuló kérdés soha nem fog megszűnni

Philip Egan, Portsmouth püspöke Szekularizmus: mit jelent embernek lenni? címmel beszélt a szekuláris szemléletről, annak következményeiről és a lehetséges megoldásokról.

„A spiritualitás és a vallás az emberi lény lényegéből fakad. Az Istenre irányuló kérdés soha nem fog megszűnni.[6] Minden emberi lény arra törekszik, hogy boldog legyen, hogy szeressék, hogy tartozzék valahová, valakihez, hogy örökké éljen. Az emberi lények ezért jönnek a világra, és ahogy Szent Ágoston annak idején megfogalmazta, ebből semmi nem valósítható meg istenkapcsolat nélkül.[7] A kereszténység itt szolgálhat válaszokkal az emberiség legmélyebb vágyaira. Felkínálja a Krisztussal való barátságot, a halhatatlanság ígéretét hordozza, közösséget teremt testében, az Egyházban. Megadja az ahhoz szükséges kegyelmet, energiát és hatalmat, hogy megtegyük a lehetetlent, hogy elviseljük a betegségeket, a szenvedéseket, a szomorúságot és a halált. Értelmet és célt ad; megalapozza az etikát; közösséget épít; bátorítja az önfeláldozást és a szegények szolgálatát. Azt a kötőanyagot szolgáltatja, amely elősegíti a társadalmi kohéziót. A Covid-válság tehát – megismétlem – ezt hozta a felszínre. A világjárvány azzal, hogy bebizonyította modern életünk nagy részének sérülékenységét, az embereket arra késztette, hogy átgondolják prioritásaikat és értékeiket, az élet és a halál értelmét, a vallás szerepét. Központi szerepet kapott a szegényekről való gondoskodás, a betegek és idősek ápolása, a fiatalok jövője. Az interneten gyakrabban fordult elő az „ima”, mint keresőszó. Emberek ezrei csatlakoztak be az online szentmisékbe, köztük nem gyakorló katolikusok és mások is.

Az Egyház részéről a szekularizmusra adott leghatékonyabb válasz kétségtelenül a II. János Pál pápa által meghirdetett új evangelizáció, amely „új a lelkesedésében, új a módszereiben és új a kifejeződésében”.[8] Maguknak a hívőknek is megújult lelkesedésre van szükségük, új rajongásra Krisztus iránt, hogy így természetes módon bele tudják magukat vetni embertársaik szolgálatába, a feléjük szóló küldetésbe. Ez új módszereket jelent, az örömhír közlésének új módozatait, a média újfajta használatát, új művészetet és új megközelítéseket. Az új evangelizáció nem valamiféle hitoktatási program vagy forma[9]; azt jelenti, hogy lehetővé tesszük mások számára, hogy átalakító módon találkozhassanak Jézus Krisztus személyével testében, az Egyházban, főként a legszentebb Oltáriszentségben.[10]

A keresztényeknek sürgősen arra van szükségük, hogy tanulmányozzák a szekularizmust, és vállalják a vitát a támogatóival – főleg a humanistákkal –, hogy bemutassák hibáit, megalapozatlanságát. Helyette az Egyháznak fel kell kínálnia a maga hiteles humanizmusát, bebizonyítva azt, hogy az képes megteremteni a szabad, demokratikus és pluralista társadalom alapját. A teológusoknak be kell bizonyítaniuk Isten létezését, szembe szállva Richard Dawkins és mások újkeletű ateizmusával.[11] Érveket kell megfogalmazniuk a tudománnyal kapcsolatos népszerű mítoszok eloszlatásához, tudomány és vallás egymást kölcsönösen kiegészítő voltának bemutatásához. Fel kell vállalniuk az olyan égető kérdéseket, mint a klímaváltozás, a faji igazságosság és a genderideológia, a kerygma hirdetésére és arra használva őket, hogy a katolicizmust vonzó alternatív választási lehetőségként mutassák be, amihez természetes és egyszerűbb életvitel kapcsolódik.

A világjárvány lehetőséget ad most erre. A Covid-válság rávilágított a szekuláris szemlélet korlátaira, és sokakat annak megvitatására sarkalt, hogy mit szeretnének, hogy a gyerekeik milyen világban éljenek majd a Covid után. Ferenc pápa ezen a téren iránymutatással szolgált a nemrégiben megjelent Álmodjunk együtt című könyvével, és a Mindnyájan testvérek kezdetű enciklikájával, amelyekben új gazdasági rendet kér, a testvériség és a valóban emberi ökológia mentén.[12] További hasznos vatikáni dokumentumok a Katolikus Nevelés Kongregációja által kiadott, Férfinak és nőnek teremtette őket című 2019-es iránymutatás, és a Pápai Biblikus Bizottság friss tanulmánya, melynek címe: Mi az ember?[13]

Összegzésképpen: az Egyház a kétezer éves történelme során soha nem találkozott még szekuláris kultúrával. És ez most hatalmas kihívás jelent. Az Egyház Európában nagyon visszaszorulóban van. Régen a statisztika számított, a plébániák és iskolák száma, a keresztény közösség méretbeli növekedése és súlya. Ami most számít, az az életszentség, az elkötelezettség, a lelkesedés, a világos tanúságtétel, tanítás és vezetés. Ma katolikusnak lenni azt jelenti, hogy teljes mértékben szemben állunk a jelen kultúrával, és olykor az evangelizálás olyannak tűnik, mit „a halott ló nógatása”. Európa ezzel együtt termékeny missziós terület. Ha leásunk a talajba, felbugyog a víz, még ha piszkosan is. A termés bőséges. Itt, Nagy-Britanniában a liberális és világi aktivisták előretörése ellenére ritkán találkozik az ember közvetlen ellenséges hozzáállással. Krisztus az út, az igazság és az élet (János 14,6) és korszakunkban a Szentlélek ott munkálkodik az emberek szívében, hogy Őhozzá vonzza őket. A hiba nem a „termékben” van, hanem a frenetikus fogyasztói kultúrában élő emberek arra való képességében, hogy Isten hívására hallgassanak. Katolikusokként a mi feladatunk az, hogy rést üssünk ezen, és hírül adjuk Jézus Krisztust, hogy mindenki megtalálhassa a maga útját Őhozzá, és a vágyva vágyott igazi, hamisítatlan, tartós emberi boldogsághoz és megvalósuláshoz.”

 A két előadás teljes szövege a csatolt pdf-dokumentumokban érhető el ITT és ITT.

Forrás: MKPK Családügyi Bizottsága; CCEE

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír